Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám - Keller Imre: Liszt Ferenc az ember és a művész
vész és az ember szétválaszthatatlan egységben forrt össze. Amiikor az embert keresem benne, akaratlanul a művész pattan elém és fordítva: amikor a művészt taglalom, a nemesszívű, az emberszerető, a magasztos eszmékért lelkesedő, a reformokra törekvő emberre bukkanok, aki korának minden vezető eszméjével nemcsak megismerkedni törekszik, hanem azok iránt érzett rokonszenvét úton-útfélén kimutatja. Kívánja, várja, akarja a júliusi forradalom diadalát. Elfogadja Saint Simonnak, a modern szocializmus megalapítójának tanait. Szoros barátságra lép Lamartinnal, a hírneves költővel és baloldal politikussal, a februárusi forradalom külügyminiszterével. Meleg érintkezést tart fenn Lamnais abbéval, a francia katolikusok vezérével, a hivatalos katolicizmus kérlelhetetlen ellenségével és a pápa támadójával, annyira „modern" Liszt, hogy a hagyományokat csak annyiban fogadja el és tiszteli, amennyiben elég erős alapoknak bizonyulnak arra, hogy reformjait, újításait rájuk építhesse. Ezek a vonások teszik Liszt Ferenc jellemének legfőbb, legragyogóbb elemeit. És ha mindezekhez hozzátesszük még páratlan kedvességét, előzékenységét, társaságban való forgolódni tudását, simaságát, rajongását minden szépért, jóért, nemesért igazért és igazságosért, szokatlanul gazdag műveltségét, sokoldalú olvasottságát, filizófiai képzettségét, általános művészi kérdésekben való esztétikai jártasságát, a tudományok iránt kimutatott érdeklődését, ismétlem ezen tulajdonságok összefoglalásával tisztán áll előttünk Liszt emberi portréja. Mindenkinek a nyelvén tökéletesen és hiba nélkül tudott beszélni. A zenészt elkápráztatta a zene elméleti részének biztos ismeretével és a hangszerek kezelésének művészi tökéletességével. Zongoráról nem beszélünk, ebben utólérhetetlenül a legelsők elseje. „A zongora Paganinije", amint méltánylói szívesen és jellemzően elnevezték őt. De a zongorán kívül örömmel tanított hegedűt, csellót, éneket, hárfát, or