Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Eme.: Színház, film, rádió

keresztül annak volt a történelem tanúja, hogy a tudományok és művészetek sokszor versenybe tagadták meg szülőanyjukat, az egyházat, ma a tékozló fiák megtérésének lehetünk tanúi a tudomány és a művészet nem egy területén. Az igazi zseniknek egész sora tér ma vissza az egyház tanainak igazságához, az egyházművészet újra a fellendülés, az új önálló stílusalkotás küszöbéhez érkezett és a templomból kiszakadt, majdnem teljesen elprofanizálódott színpadművészet is újra keresni kezdi az egyházzal való kapcsolatát. Hogy ez a ma világáramlat, elegendő Reinhardt hatalmas vallásos tárgyú színdarabrendezéseinek, a Mirakelnek, a Jedermannak és a Calderon-féle „Nagy világszínház"-nak átütő sikereire utalnunk. A mai vezető írók agyát ismét biblikus és vallásos tárgyú témák foglalkoztatják, Franz Werfel „Az ígéret útja" címen hatalmas misztériumdrámát ír, amelyet grandiozítása miatt egyelőre csak Amerika tud bemutatni, egy amerikai civil író, Emmet Lavery jezsuita drámával aratott hatalmas sikert a Brodwayn, amelyet csak a minapában mutattak be Bécsben, hoqv pár heti különbséggéli egyik budapesti magánszínházunkba is bevonuljon a jezsuita rend belső konfliktusát tárgyaló, csak férfiszereplőket foglalkoztató dráma. Az elmélyülő vallási tárggyal ■foglalkozó irodalom kedvelőinek már évek óta Paul Claudel a kedvence, akit immár a francia hivatalos színház, a Commedie Fran^aise is felfedez, Salzburgban pedig Reinhardt tanácsára a jövő évi új szabadtéri attrakció Claudel misztériumjátéka, az „Angyali Üdvözlet" lesz.

A színpad újra kikerül tehát a zárt színpadok sugárköréből a dómok elébe, mint a középkorban. Csakhogy, amíg az előttünk lefolyt 500 éves kultúrperiódusban, amely rengeteg emberi értékkel szolgált, a színpad egy centrifugális utat tett meg a dómoktól és egyre jobban távolodott’ az oltártól, most ez a szabadtéri beállítás a csillagos ég kupolája és a mindenség lehellete ismét az egyetemes problémákhoz közelítik a színpadművészetet. A színpad most centripetálisan ismét közeledik az örök lényeghez, a megiváltás, üdvözülés, vagy elkárhozás örök emberi problémáihoz. A színpad nem önként tette meg ezt az utat. A pangás, a zsákuccába kerültség már annyira nyilvánvalóvá lett a napjainkban sokat hangoztatott színházi válság emlegetésekor, hogy bár manapság a keresés nyugtalanságát éljük, bátran kimondhatjuk, hogy ez a nyugtalanság igen nagy lehetőségeket rejt a művészetekre nézve, mert megtöri a kiszikkadt konvenciók bilincseit. És mert meg van írva a lelkiekre nézve, hogy aki keres és kopogtat, az meg