Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-11-01 / 9. szám - Veres Vilmos: A liba

istállóba nézve, ahol a tehénke szomorúan bámult feléje. — Még ez se kapott... és még meg se fejte!

A ketrecből adott a tehénnek, majd a kamra felé igyekezett, hogy esetleg a baromfinak is vetne valamit. Az ajtó zárva volt. A baromfi éhesen hemzsegett körülötte.

— Hess!

menjetek! Én is éhes vagyok, nékem is jóesne má a vacsora — zavarta el magától az éhes jószágot és leült a fal alá.

Nemsokára megjött az asszony.

— Hol

jársz ilyenkor? — mordult föl mérgesen, mert a hasa is korgott már.

— A

libát kerestem, egy odavan — mondja az aszszony mérgesen — hatórától minden gyereket megkérdeztem, de egyikék között sincs, se a vízbe, se a gyepen, se a faluba... A bábájé is oda, meg a miénk Is ...

— Osztán

milyen van oda, fehér?

— Ki

tuggya, elég a, hogy odavan — feleli az aszszony és kinyitva a kamrát árpát szór a baromfinak.

Az öreg tünedezik, vájjon nem az övé volt-e az a liba, amit bevitt a bíróhoz. Nézi is a csapat libát, de a sötétbe már nem látja, hogy hasonlók e azokhoz, amik közül délután befogott. De nem hiszi, mert hátha a bábájé?

De mégse szól a libáról az asszonynak. Az ne tudja meg, hogy öt forint fogja nyomni a markát érte. Nem is sopánkodik, majd meg lesz holnap.

Másnap se került elő a liba. Az asszony hiába kereste, sehol nem találta.

— Megfogták,

hizlalóba vetették! — jajgatott este az ura előtt. Holnap kidobótatom, hogy eressze ki, akárkiné van befogva...

— ízé,

asszony, hát én tegnap fogtam be egyet a répábó a kenderfödeken. —

— Mi

volt a jegye, minő volt, tarka?

— Bíz

én nem néztem ...