Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-11-01 / 9. szám - Veres Vilmos: A liba
A földek közül kiérve, három nebulót lát, akik észre vették, hogy libát fogott. Ijedt tekintettel állnak, félve, hogy talán az ő csapatjukból való. — Nem vigyáztok ugye? — kérdi elégedetten. — No, most ráfizettek, öt forint lesz ez a liba ... A nebulók hangtalanul távoznak előle, csapatjaik után. Ö pedig a bíróhoz. Az odahaza volt, az istálló körül foglalatoskodott. — Agyon Isten jónapot, bíró úr! — köszöntött illedelmesen, kalapjához emelve jobb kezét, melybe a botot fogta. — Hát, egy libát hoztam, a kenderföldeken fogtam be a répábó ... — És itt akarod hagyni tán? — kérdi a bíró. — Tuggya biró úr, tőlem nem akarják a kiszabott bűntetéspénzért elvinnyi, hanem csak úgy, elkéredzenyi, vagy az is megtörtént, hogy ellopták... hát gondoltam, idehozom, innen nem merik ... — Hát csak tedd be oda az ólba — mondta a biró. — osztán kié? — Ki tudja? majd keresik... De biró úr, öt forinton aló ki ne adja ... — Jó van, az természetesen a tiéd lesz. Dombi bátyó tehát ott hagyta a libát a bírónál és ment a dolga után, kerülni a határt. — Lesz öt forintom ... — kezdte magában — ebbő kettőt az adósságba adok, egyet rumra, a többi meg az elkövetkezendő napokra lesz, de úgy, hogy az aszszony ne tuggyon róla. Mert hát bizony mikor az ember reggere megkerüli a határt, jó esik egydeci ... meg néha este is. Ezután jobban utána néz azoknak a libáknak. Ebbő kész haszon származik, míg amabbó semmi se, mert az az asszony kezébe megy. Sötét volt, amikor hazatért vacsorára. De vacsora nem volt. Az asszony se volt otthon, libák, kacsák, csibék ott visítottak mind az udvaron. — Hol a fenébe van ez is ilyen későn? — mondja az
