Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Az őstehetség
esti kedve: barnán rezedazölden, makacsvörösen, tarajosán, elnyúlva, összekapaszkodva, ég ié>s föld borúlátóban, tehenek meleg szőriben, mindenütt ő volt, egészen ő, úgy, ahogy eddig nem látta magát. Az apró jószág már kint lármázott az udvaron, ai csámpás kis muskátlik harmatban topogtak s Vajkó Gábor szorongva állt a hajnal eme parádéjában, szorongva és megdöbbenve, hogy valaki, akit nem ismert, nem várt, nem hivott, akinek létezését nem sejtette, így megmutatta magát, ilyen pucérén, szűzen, vakmerőén s hogy ez a valaki benne bujkált, benne élt. Az öreg Vajkóné egymásrapréselt szájjal nézte, mit művel a fia. Amíg csak egy cafatka papírt fent össze fákkal, meg mezőkkel — nem bánta ... De most, hogy a csűr telisteli lett képekkel, a belső szobában meg éppenséggel annyi volt, hogy Jézus vérző szívét is letakarta, most már konok harag fütötte, eltökélt keserű düh. Ahelyett, hogy feleség után nézne, mint a sánta Baracs fia, hisz úgy kéne egy falatka föld ehhez a sovány tíz holdhoz, mint az imádság — krétával vesződik, mintha csak csurgóorrú iskolás lenne, krétát, meg papírt herdál el, oszt váltig bizonygatja, hogy kell neki ezt csinálni, muszáj!! Ö már nem is koptatja a, száját, minek? Elvette az Isten az eszét annak a derék szép ázál fiának, aki megkaphatta volna a Veres Julit is, pedig azzal tekintélyes juss szakadna rá! Dehogy is szól ő bele, csak viszi, hordja a garasokat Szent Antalnak, tán csak megszánja egyszer az ilyen szegény özvegyasszonyt, akinek egyebe sincs, mint az a fiú, hogy száradna le a haszontalan keze, mert attól jön minden baj, minden szégyen. Azóta nem jár templomba se, ott kotlik a csűrben, oszt szavát se lehet neki venni, csak néz, bámul, mint egy holdkóros. ölbeejtett kézzel ül a ház előtt Vajkóné, kéne valami haranpivalót készíteni, de nem mozdul. Még ő etesse, ő táplálja az ilyen mihasznát? Hogy a jóságos ég könyörülne meg rajta és venné magához. Minek érte meg ezt a világcsúfságot, ő, aki minden böjtöt tisztességgel megtart?! így lamentál, háborog, kemény engesztelhetetlenséggel, könnytelenül, míg nem az álom elkavarja haragját, behinti a feledés mákjával, feje előrebillen, nehezen szedi a levegőt és saját hortyogásától felébresztve, morogva mászik be a házba, a vastag dunyhák alá . . . ★
