Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Az őstehetség

Megy a vonat Vajkó Gáborral, gurul az ösmeretlenségbe Amikor elindult napsugár záporozta végig a földeket, szemhunyorgató sárga fény hozta elébe a búzatáblákat, a bakterházakat, azóta este lett, a messze városok homályos lángjai felgyúltak s kihunytak, eső kezdett cseperegni, hegyes, idegen eső, az utolsó fények fázósan ragadtak meg a távirópóznák szigetelőjén.

Vajkó Gábor szorosan az ablakhoz húzódott, fejét odatolta az üvegtáblához és szimatolva nézte ezt a rengeteg sötét világot, amely mindig tágabb és feketébb, mintha egy óriási torokba ugrana. A szíve rekedten zakatolt, legszívesebben leugrott volna a vonatról, hogy rohanvást visszafelé vegye az útját s meg se álljon a házukig, mely ott gunnyaszt békében a toprongyos ákácok között — most bizonyára nyakig sárban, de mégis az övé, otthon van benne, nem úgy mint itt, ahol a lélekzetét is visszanyeli, a lába meg elzsibbadt a sok üléstől, mert nemigen mer vele mozogni s mi lesz még Pesten?! Mi ütött belé, hogy hallgatott erre az úrra, aki itt terpeszkedik szemben vele s puszta szavára otthagyta az őszi munkát, a takarmány behordást, az öreganyját, aki még elfelejt moslékot adni a disznóknak, amilyen gügye!

— Na Gábor öcsém — hallatszott az idegen úr szava, — ne nyugtalankodjék, rögvest otthon leszünk.

Már percek óta töprengett, hogyan bírja szólásra ezt a szűkszavú sült parasztot, akit ő fedezett fel azon az emlékezetes kiránduláson, amikor Babcinak az a rögeszméje támadt, hogy aludjanak egy parasztházban s ők elindultak szobát keresni. Szobát ugyan senkisem adott nekik, ehelyett azonban rábukkantak erre a Vajkó Gáborral, akivel okvetlenül kell egy kis lármát csinálni, ma, amikor ilyen parasztkonjunktura van mindenütt, ilyen földszaglázü Mindenesetre jó lett volna útközben egy és mást megbeszélni vele, hogyan viselkedjék, mit feleljen, ha az újságírók hada megrohanja ... De ezzel nem lehet boldogulni, csak ül konokul, mintha meg lenne sértve, hogy a Déli Hírlap főszerkesztője a hóna alá nyúl. Az is lehet, hogy nem jó hangot pendített meg. Kicsit népiesebben kellett volna . . . Törte a fejét, mit mondjon, de mindabból, amit valaha is népi vonatkozásban hallott, semmi sem jutott eszébe. Most, hogy a „rögvest" szóra ráakadt, hetykén vetette oda. Ha ezt sem kapja el ez a tehenészfestő, megette a fene az egészet.