Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
van egy másik oldala is. ami ritkán tárul fel előtte. Eloszlott már a köd, ami a lélekre nehezedik, oh, miért nem zeng folyton a mindenki lelkében a két ezredéve elhangzott szó: vedd föl az ágyadat és járj?t Feri ott görnyed a kulisszák közt és meggyötört arcán patakban ömlik a könny. — Mister Death, egy félórán belül öltöztesse fel Belzey urat. Nálam vacsorázik. Aztán kerítsen nyomban egy kiadót. Ezt a számot állandóan játszani fogom. — Oh pazar, fenomenális. Szinte külön este volt. Ez az egy szám! — A kétszáz dolláros csekket pedig természetesen adja át neki. Ketten vacsoráztak a világvárosi szálloda külön kis termében. Amikor a pincér felszolgálta az utolsó fogást és magukra maradtak, Ágnes rátette könnyű kis kezét a Feriére. — És most beszélj. Mondd el, mi történt veled? — Hány éve is annak, hooy együtt voltunk? Igen, tiz. Még annál is több. Te akkor voltál indulóban az életnek, én az élet csúcsán álltam. Dicsőség, hírnév és milliók. Hova jutottam, hova jutottam! Rettenetes tíz év! Szeretném kitépni az életemből. Mindent élőiről kezdeni. De nem lehet! Nem lehet! — Hát hogyne lehetne, Feri. Csak akarni kell! — Olyan volt a hangja, mint a balzsam. — Nem lehet! Látod, ez a kéz! Felemelte a kezét, az asztal felé tartotta kifeszített ujjakkal. Az ujjak úgy remegtek, mintha villamos battéria volna rejtve a tenyér alá. Gyűlölködve nézte ezt a finom szabású művészkezet. — Ágnes, én adtam már egy pár jó tanácsot neked az életben. Hallgass rám. Biztosítsd be a kezed, milliókra, biztosítsd, amíg ez a kéz biztos és erős, nem remeg benne a vonó s nem csúszik el az ujj a húrokon. Az első gikszer, jaj, micsoda szörnyű élmény az. A sok gonosz mosoly, a tehetségtelenek, de biztos kezűek kárörvendő mosolya! — De hát mi történt a kezeddel? Istenem! — Én magam sem tudom. A leghíresebb ideggyógyászok is szamarak. Azok se tudják. Talán azok mi
