Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
Úgy érezte, hogy a széllel henpereg a vetésben, átgördül az izzó homokon, a szénától illatos réteken keresztül s most a madárral száil valahol magasan. Úgy hitte, ő a mező zúgása, a folyó hullámverése, a tó ringása, minden növés hajtóereje s az ének és vígság közt termő szent föld minden hatalma. Újból a földön érezte magát, az apai rögön, honnan erejét merítette! Itt van itthon, itt van ismét és el sem megy soha! Nem is kellett kérlelni, vacsora után magától vette elő a hegedűt. A gyerekeket mái lefektették, a cselédek is elpihentek. Odakünn langyos szellő súgdosott a ciprusoknak titokzatos dolgokat, talán a Libanon derekáról hozott üzenetet az elkorcsosult rokonnak. Odaállt a verandára nyitott ajtónak, háttal a szoba felé, a lámpa kivetített fénye félkarajat világított meg az erkélyen, cifrapárnás kerti székeket, gnómszerű divatbabákat, ezek az első sor hallgatói, mögöttük, a sötétben sűrű, tömött sorok, beláthatatlan sokaság, a szellemvilág néma lelkei. Mind csöndben, áhitatos figyelemmel várakozik. S mintha orgonából búgna fel a hang, megcsendül a húrokon a Chacon. Ágnes önfeledten játszik, tér és idő összeolvad itten, az örökké való művészet tör fel az étherbe, titokzatos hullámok száguldanak a sötét égben, egy álló csillagról ősi nomádnép pásztorsípja most verődik vissza, a föld mélyéből Hefaisztos üllőjének acélhangja tör fel, egy hulló csillag lobogása Árion hárfájának delfint szelídítő hangját sodorja magával s itt a művész keze alatt a világegyetemnek mind az a titokzatos hangja összegyűl és szent erővel harsan fel a húrokon. És ahogy elzengett az égi muzsika, Ágnes szíve éltöltődik édesbús fájdalommal, újból átéli a férjüket sirató asszonyok búcsúztató jajgatását, a sok aggodalmas éjszaka kínjait s most úgy érzi, hogy mindez nem is az ő személyes fájdalma, csak parányi része annak az egyetemes fájdalomnak, ami az emberiségre szakadt. Szenvedő emberek milliói tapadnak a földhöz és egyik sem idegen neki, mintha ő mindegyiknek létében benne volna. Most, hogy itt áll szemben az éjszakával, amelyben csillagszemek hunyorognak, közelebb van hozzájuk, mint mikor
