Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

a legrosszabb időben akarja kezdeni. Ma csak Huberrnannal merünk dolgozni, Casals Pabloval. Világmárka kell, kérem.

— Akkor

hát . . .

— De

ha biztosítékot kapok ... a terembért, rendezési költségeket, plakátozás árát, etcetera, tetszik tudni, mi minden jár ezzel, azután biztosítékot egy telt ház tiz százalékára . . . Akkor lehet róla beszélni .. . Mindezt persze előre . . .

— Nem,

köszönöm, lemondok róla.

Féloldalt billeni a cvikkeres feje, amint sajnálkozva dörzsölte a kezét.

— Csakis

a lehetetlen viszonyok kérem Hogy hány kitűnő hegedűs hullik el a névtelenségben, feledésben.

Egy este Fánni néninek vidéki vendége volt, valami távoli rokon, Domonkos Béla. Ágnes tiz év előtt találkozott vele utoljára. A fiú nagyon távolesett a rokonságtól, valahol Szentes környékén gazdálkodott. Ágnes csak annyit tudott róla, hogy egy törvényszéki biró lányának udvarolt, el is jegyezte, aztán hadba vonult. A leányt is ismerte, ott volt Bélával az akadémiai hangversenyén és akkor vagy három napot együtt töltöttek.

Béla ujjain vastag karikagyűrű csillogott, így hát Ágnes első kérdése ez volt hozzá:

— Hogy van lluci?

A férfi zavarba jött, elvörösödött, Fánni néni meg nagyot lépett Ágnes lábára és kétségbeesett igyekezettel terelte másra a szót.

Amikor a néni a konyhába ment, hogy a vacsora után nézzen, egy ideig csönd ült közöttük, aztán megszólalt Domonkos:

— Fájó

sebhez nyúltál az imént, Ági! De nem akarok kitérni előle, jól esik, hogy van valaki, akivél kibeszélhetem magam. Amíg én odakünn voltam, küzdöttem, harcoltam, emberfelettit szenvedtem, az lla férjhez ment.

— De

hát a seb csak begyógyult? Ez a karikagyűrű!

— Igen,

megházasodtam. Még odakünn,

— A

hadifogságban, úgy-e?