Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
— Rettentő helyzetben voltam, éheztem, lerongyolódtam. Megpróbáltam mindent szökés közben, voltam muzsikus és péksegéd, aztán rohannom kellett tovább, mert féltem a felfedeztetéstől. Egy derék családhoz kerültem, hónapokig tápláltak, rejtegettek. így jutottam asszonyhoz és szerettem is, most is szeretem. Ha ott künn maradunk, talán soha nem lettek volna problémáim. — Nem értem. Mi okozhat problémákat? — Nehéz is azt megérteni. Ez az asszony más földből való, más lélek, más ízlés és ezt csak akkor éreztem először, amikor visszakerültem a régi viszonyok közé. Az apám, az anyám szívesen fogadták, ez ellen nincs panaszom, most már meg is érteti magát velünk, de — mégsem közülünk való. Tudod, milyen furcsa az, hogy minden délben rizzsel töltött cipót, prirucskát ad a zöldséges leveshez és az ebédet teával fejezzük bé? — Hát neveld meg magyar asszonynak! — Nem megy. Mindig Moszkva után sóvárog és vörösre sírja a szemét, ha az apját meg az anyját emlegeti. Aztán panaszkodik, hogy én csak sajnálom, de nem szeretem. Gyermek nem kell neki, irtózik a gondolatától is, mert mindig az a vágya, hogy hazamenjen látogatóba az övéihez. A gyermek pedig végleg idekötné. Ha nem volna bolsevizmus és szabadon utazhatna, egy szép napon felkerekednék és vissza sem térne . . . Most már megindult szavainak árja, örült, hogy talált valakit, aki előtt kiöntheti szívét. — És egyre arra gondolok, milyen más lett volna az életem, ha nem szakít bele a háború. Ha most lla lenne a házunkban, aki egészen hozzám való volt. Két napja vagyok fenn Pesten. Végigjárom az ismerős helyeket, ahol megfordultunk. Semmi sem változott, még az a vén koldus is ott áll a Nagyboldogasszony útjának sarkán, aki hat évvel ezelőtt derűs mosollyal nyújtotta kalapját felénk. A kalapja penészesebb, az arca redvesebb, de a mosolya még mindig ugyanolyan együgyű és jámbor. — Még mindig szereted? — Tudj' Isten, csak beszélhetnék vele. Pedig se célja, se értelme. De mégis megkérdezném tőle, hogy tehette? — Gyerek vagy, Béla. Hiszen te is megnősültél.
