Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

nyugodt vagyok, túlestem rajta. Többet ne beszéljünk róla.

Csak a nővérének ölében sírta ki magát. Fájdalma könnyekben oldódott fel, de a simogató kéz delejezésére elaludt. Másnap reggel mély karikák voltak a szemé alatt, de ez a szem elszánt, acélos akaratot sugárzott.

— Felmegyek

Pestre s jó hosszú ideig maradok ott. Talán egy évig <— mondta az apjának. Nagyon sokat mulasztottam, pótolnom kell, vagy inkább mindent elölről kezdenem.

Az öreg szívét megbizsergette az öröm. Hiszen akkor minden jóra fordul s úgy igazodik az élet, ahogy régen elképzelte. Okos leány, erős leány, bátor leány. Az ő leánya. Nem veri minden szamárság a földhöz.

Fánni lantinál húzódott meg Ágnes, apa húgánál. Az özvegyasszonynak Budán volt háromszobás lakása, a déli pályaudvar környékén. Csöndes, öreg néni volt, néhány kávénénike barátnője az egész társasága. Keresve nem találhatott volna magányosabb szigetet a metropolis forgatagában. Amint napi stúdiumát befejezte az akadémián, otthonába sietett és folytatta ott, ahol abbahagyta. Egy-égy akkordot addig próbálgatott. míg eltalálta azt a hangot, ami a szívében égett. Bach, Beethoven, Hándel, Hubay mesterművei formálódtak ki ujjai nyomán. Szigorú önkritikával dolgozott, javítgatta, tökéletesítette játékát. S amikor úgy érezte, hogy elérkezett a célhoz, felkeresett egy hangversenyirodát.

Tömzsi, kopasz, cvikkeres úr kis boxába vezették.

— Lippay

Ágnes? Nem ismerem a nevét!

Felnyitotta táskáját s elővette a hat éves újságkivágásokat. A kopasz az egyiket szórakozottan átfutotta.

— Ah,

igen, szép. Az ajánlólevél is kitűnő. Meg vagyok győződve a művésznő képességeiről. A megjelenése is . . .

Szakértő szemmel mérte véig tetőtől talpig és cuppogott a nyelvével.

— Sajnos

a viszonyok . . . Nem élünk olyan időket, hogy ismeretlen névvel kísérletezhessünk. A művésznő