Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

útján tudakozódott Laci után, mind hiába. Két fogolytáboron át nyomon tudták követni, de az Obtól keletre eltűnt minden nyoma. Elnyelte a szibériai rengeteg.

A telét Pesten töltötték, mert az öreg úgy gondolta, hogy a főváros zaja, szórakozásai, a színház és a koncertek elterelik lánya figyelmét az örökös töprengéstől. Jó ember volt, de nem látott a lánya leikébe, nem is sejtette, hogy milyen csodálatos világ épült ki a fehér elefántcsonttoronyban. Ágnes a mániákus hitével értékelte nagy áldozatát, amelynél fönségesebbet senki nem hozhatott. Mások odaadták vagyonukat, idegeiket, egészségüket, életüket, szeretteiket. de ez mind, mind eltörpül az ő nagy áldozata mellett, mert ő a művészetet, egész önmagát adta oda. Talán csak egy ilyen nagy áldozat volt, ott a kereszten, gondolta, de mindjárt bűnbánóan verte a mellét és istenkáromlással vádolta magát, örök értékeket vetett el, ott érlelődték, formálódtak a lelkében, a született lángésznek kohójában a zene legmélyebben átérzett hangjai és nem volt szabad ezeket a kincseket megtestesítenie. És belső vívódásait titkolnia kellett mindenki előtt, nyuaodt, gondtalan arcot mutatni, vigasztalni apát, akinek ereje szemlátomást fogyatkozott s bár még csak hatvan felé hajlott, sokkal öregebbnek látszott.

Szörnyű aszkézis volt ez, terhesebb, mint a test vágyainak megtagadása. Amikor egy-egy koncertről hazafelé tartottak, a kocsi sarkában húzódott meg, lázban égett és ujjai úgy mozogtak, mintha húrokon szaladnának végig. Néha egész délelőttre a szabadba hajtotta ez a belső forróság, a budai hegyekben kószált. Tabán hepehupás utcáin, a Gellért-hegy oldalán. Egyszer egy kápolna előtt ment el, a nyitott ajtón orgonaszó áradt a néptelen útra, melyen térdig állott a hó. Úgy figyelt, mint a megbabonázott. Mintha a tenger mélyéből csaptak volna elő rejtett hullámok, egy viharos As-dur arpeggio s fölötte, nyugalmat parancsolóan egy fenséges téma tizenhatod-hármashangzatában. Belépett a káoolnába és az egyik hátsó padban ült le. Egy forró himnusz tört fel, hangjai úgy hömpölyögtek, mint a legmélyebbről fakadó ima. Hangos zogokás csuklóit fel belőle, mire az orgonista hevesen csapta be a csodálatos hangszer fedelét. Fasarok kopogása hallatszott s hogy feltekintett, szikár, hajlott hátú barátot látott, amint a kórus