Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
A leány kivált a csoportból, úgy repült a partralépő felé. A nyakába csimpaszkodott és össze-vissza csókolta. — Jé, ez aztán meglepetés! De hát miért nem értesítettél, hogy kocsival vártunk volna? Apa a városban van, de estére hazajön . . . — Az impresszáriód, Ági! Mister Goldner. A pocakos bácsi összeütötte a bokáját s beleparolázott Ágnes kezébe. — Goldner úrnak Bécsben volt dolga, — fordította a szót másútra Feri, — ott találkoztunk s mert ez a napunk szabad, kiruccantunk hozzátok. Goldner úr meg akar hallgatni, aztán aláírjuk a szerződést. Megindultak a községen át a tanya felé. A derűs napfény kicsalía az öregeket s a gyerekeket az utcára, szájtátva bámulták meg az idegeneket. Goldner meg-megállt, úgy vizsgálta apróra az alacsony kőkerítések mögött meghúzódó cserepes, meg zsindelyes házakat. Csak akkor riadt meg amikor a kutyák üvöltő kórusba kezdtek s ugrásra készültek a túlsó fal mögül. Ekkor sebesen iszkolni kezdett, A földek piroslottak a tarka fehérnéptől s a levegő reszketett a lányok dalától, lármájától. Az úton iromba ökrös szekerek baktattak mellettük, trágyát hordanak a földre. Feri kitárta karját s jó mélyet szippantott a friss tavaszi levegőből. — Csupa tündöklés, madárdal itt nálatok a tavasz Nem tudom, kislány, hogy nem fogsz-e vágyakozva gondolni vissza Newyork kőrengetegében az öreg Duna partjára? Jó kilenc órakor begördült a kocsi az udvarra. Apa vendéget is hozott magával, Lacit. A városban is jól intézte el a dolgát, a váratlan vendégek még jobb kedvre hangolták. Vacsoránál Goldner úr tartotta szóval a társaságot, apró intimitásokat beszélt el impreszszáriói pályafutásából s a színes történetek csillogó szappanbukorékként kápráztak Ágnes szeme előtt. Vacsora után az urak a dohányzóasztal köré ültek. Felszolgálták a feketét. Goldner úr illatos szivarra gyújtott, elterpeszkedett a bőrfotejben s szemével Feri felé vágott. Feri megértette a figyelmeztetést. — No, Ágnes, vedd elő a hegedűt . . .
