Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste
Tűzpirosra gyulladt a leány arca. Most érzett először lámpalázat. Olyan hevesen dobogott a szíve, hogy kezét mellére kellett szorítania. Feri észrevette a nagy fölindulást és segíteni akart rajta. — Talán menj át a másik szobába. Nyitva marad az ajtó s mi innen hallgatunk. És Ágnes játszott, önfeledten, mint olyankor mindig, amikor magában volt. Vieuxtemps-pal kezdte s a behízelgő édes dallam a nyitott ajtókon át betöltötte az egész kúriát, kiáradt a parkba, hol ciprusok bólongattak a könnyű esti szélben. Jól választotta meg első darabját, Vieuxtemps szabatos formája s a virtuozitással elérhető hatásossága Goldner urat egyszerre megigézte. Csücsörített húsos szájával s szemeivel jelentőségteljesen vágott Feri felé. Beethoven F-dur románca még fokozta lelkesedését s amikor elhangzott az utolsó hangfoszlány, tapsra verődött össze dagadt tenyere. Rövid szünetet tartott a lány. És azután felcsendült hegedűjén a fájdalom dala, amelyik ott született a múlt ősz egyik estéjén a pusztán, egv berlini lányra való visszaemlékezés nyomán, aki ott élt, ragyogott néhány hétig a művész zaklatott életében, de még sem tűnhetett el úgy, hogy meg ne ajándékozza a világot a lemondásnak, válásnak könnyet fakasztó hangulatával. Amikor elhangzott a Valse triste, Goldner kérdőn emelte szemét Ferire. — Mi volt ez? Sohasem hallottam. A lány már közöttük volt, a vonót jobbjában tartotta. A kérdésre senki sem felelt. Az impresszárió megismételte. — Mi volt ez? Csodálatos dolog, csak zseni alkothat ilyet! — Ne jáiszd azt, Ágnes! — szólalt meg Feri tompa hangon. — Lehet, hogy elfogult vagyok a saját alkotásommal szemben, de nem szeretném, ha ez a dalom az emberek elé kerülne. Hiszen tudom, hogy amit alkottam, az már nem az én tulajdonom, kifelé törekszik a világba, oda kell adnom, de majd csak én viszem el az emberek közé. És, Ágneskám, nagyon szépen játszottad, tökéletes volt, a legszigorúbb kritikus sem talált volna benne kivetni valót. De mégsem úgy érzed, ahogy én éreztem, amikor megszületett. Talán több volt benne, talán kevesebb, de nem egészen az,