Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

apró csillagokat. A hideg vörösre csókolta arcát, gyönyörű volt úgy a mozdulatlan természetben.

Laci nem bírta tovább a hallgatást.

— Még

két hónap s aztán itthagysz. Három évig sem látlak . . . Nem akarom.

Szelíden felelt a lány.

— Ne

légy gyerek, Laci. Ezen nem lehet változtatni.

— Akkor

nem is szeretsz igazán, — dacoskodott a fiú. — Nem tudnál elszakadni olyan hosszú időre. Ki tudja, mi történik azalatt?

— Szeretlek

és szeretni foglak a távolban is. Nem választ el tőled semmi.

— Csak

az az átkozott hegedű! És én azt akarom, hogy mondj le róla a kedvemért. Ha igazán szeretsz. Én nem a tehetséget, a művészetet, a hírt, a ragyogást szeretem benned, önmagadért szeretlek. És ez a nagy szerelmem nem kárpótol a múló sikerekért?

— Ne

kívánd ezt, Laci. Ha most lemondanék, ha abbahagynám művészi pályámat, nem lennénk boldogok. Mindig ott égne bennem a kielégítetlen becsvágy s szemrehányást tennék neked, magamnak azért, amit mulasztottam s amit pótolni nem lehet Arról nem is beszélek, hogy sem az én öregem, sem a tieid nem egyeznének bele a korai házasságba. És igazuk is van. Meg kell még próbálnunk egymást. Hogy nemcsak pajtásszerelem fűz össze, hanem egy életre szóló érzés. Erre jó a három év . . .

— De

te odakünn elfelejtesz engem. Annyi ország, annyi város, annyi ember. És ha az utadba kerül valaki?

— Én

biztos vagyok magamban.

A tó felé kerültek vissza. Ott aztán hangos és nyüzsgő volt az élet. A levegőben a közelgő ünnep hangulata rezgett. Vidám nevetések szálltak a tó egyik végétől a másikig, a szívekből öröm virradt. A gyereksereg élénk sikítással rohanta meg Ágnest, húzták, vonszolták magukkal a tó befagyott tükrére, amelyet tisztára gyalult az éjszakai heves szél. Alig tudott szabadulni közülök.

— Ezeket

is nagyon sajnálom. A kis bocikat is sajnálom. De mennem kell mégis.

A Goldnerrel való levelezés kissé ritkább lett. Úgy volt, hogy az impresszárió még a télen eljön a pusz