Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Vecsey Zoltán: Valse triste

VALSE TRISTE

1.

A süldű lányka óit állt kipirult arccal a kör közepén, hajkoronájából kibomlott néhány aranyszőke tincs, az egyik rakoncátlan pajkosan az arcába hullott. Oda se ügyelt, csak úgy félretolta finom ujjával a füle mögé s újból összecsapta tenyerét.

— Rendre,

rendre, gyerekek, . . . Kezdjük előirűl.

A kis parasztkölykök láncba fonódtak s megindult újból a kör balról jobbra. Cérnavékony hangon énekeltek, Ágnes pedig a középen fűzfavesszővel verte nagy komolyan a taktust. Egyszerre csak nagyot dobbantott a lábával, jobbra-balra rázta a fűzfavesszőt, mire a kör azon nyomban megállóit.

— Borka,

Borka, az Isten szerelmére, már megint hamis volt!

Egy hétéves szőkeség pöszögve állt ki a sorból, köténykéjének csücskét baljában szorongatta, arca pirosra gyúlt a szégyenkezéstűl.

— Énekeld

csak egyedül!

Előrenyújtott fejjel hallgatta.

— Persze,

itt, itt . . . Hallgass csak, énekeld velem!

És most együtt énekelték az ispilángot. A többi áhitatosan hallgatott.

A szeptemberi nap már tűnőben volt, a bokrok már hűvös árnyékot vetettek. Az elhagyott mezőn csend hallgatott, a ferdén hulló napsuaaraktól ködössé vált levegőben bódító édesség szállott, A magas, halvány kékségben itt-ott rendetlenül széthányt fehér felhők terpeszkedtek, mint kicsipkézett hórétegek. A park cédrusai közül barátságosan bújt ki a sárgára meszelt kúria, az apró tanyai házak ott lapultak meg alatta az országút mentén. Túl a hatalmas magtáron mint vastag csillogó fonal villogott ki a folyó a parti bokrok közül. A túlsó partról, szőllőtermő dombok aljáról harangszót vert át a szél.

A mesgyén a parádés kocsis alakja tűnt fel. Ernyőt formált tenyerével a lebukó nap sugarai ellen, kutatva fürkészte végig a mezőt, aztán a csalit szélén felfedezte a játszó gyerekcsoportot.

— Ágneska,

Ágneska, héj! ,— bömbölte végig a mezőt.