Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Ifjúság hangja - Zapf László: Ady, mint illuszráció és ideál

szülő-okai voltak. Ady Endre ez ellen a felemás világ ellen induilt harcba és a magyar jövőért való szent reszketéstől indíttatva, meg akarta azt újítani, viharállóbbá tenni. Csakhogy a régi renddel szemben ő is csak egy felemás és önmagában is problematikus új rendet, jobban mondva rendetlenséget tudott felmutatni. A vaskos feudális csökevényekkel a liberalista szabadság-eszmét állította szembe, mely akkor is késett még Magyarországon, mikor Európában már túlhaladott állásponttá lett lassan. Ezért Ady Endre a liberalizmussal szembehelyezett szociális igazság eszméit is meghallotta és magyar visszhangot adott neki, bár ez nála, aki lényegében a romantikus liberalizmus szerelmese volt, kissé felelőtlen és anarchista szocializmussá lett, párosulva a kispolgárok bosszantására szánt csakazértis borstöréssel.

Ady így két felemás világ közé szorulva mélyebb tudományosabb képzettség nélkül intuitíve kapálózott a harcban, melynek központjába került. Nem csoda, ha hivatását nem teljesíthette és nem jutott el oda, ahová indult: a magyar nemzethez. Csupán a jó történelmi szimattal rendelkező zsidók karolták fel és főleg desztrukiív erőit hangsúlyozták ki. A magyar nemzet azonban, — el kell ismerni, hogy részben a helyzet kénytelenségéből, — száműzte és ezzel még inkább elkorcsította egyik legjobb fiát. Ady ezt már pályája elején, az Új versekben, mikor „Elűzött a földem" című költeményében megírta, hogyan akarta az alvó magyar rónát felébreszteni és hogyan űzte el az őt facér városi kultúrájával a tenyésző élet egészsége és észszerű erkölcse jogán. Ez a vers szimbolikus Ady egész sorsára: a magyar róna inkább alszik a régi ködben, de nem kell neki az önmagában is bizonytalan, magtalan, romantikus megváltásnak tetsző anarchista láz:

„Itt kínzó láz nem pusztít a szíven, A sík ölel, terem és megpihen."