Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Ifjúság hangja - Zapf László: Ady, mint illuszráció és ideál

Ady Endre, mint egyéni ember a felelőtlen individualista életfilozófia megszemélyesítője. Egész élete, viselkedése, határtalan zsení-gőgje és a tömeglélek megvetése arra utal, hogy roskadozó bizonytalanságait leszámítva, földön járó istennek képzelte magát, akit nem lehet semmiféle fölötte álló erkölcsi mértékkel megmérni, mert egyetlen értékmérője saját egyénisége, aki senkinek sem tartozik felelősséggel. Mindezt nem is lehet megmagyarázni a zsení-lélek karakterisztikus túláradásaival. Csupán a zseni egy fajtájáról, az u. n. romantikus individualista zseniről van szó, ahogyan azt az individualista filozófia fénykorában, a XIX. század elején a romantikus költők megfogalmazták vagy ahogyan Ady „Illés szekerén" c. versében megfogalmazza a kiválasztottak sorsát, akik nagy dolgokra vannak elhivatva és akiknek, mint afféle „tüzes szekereknek" jóformán minden szabad, hogy kietlenségüket feledhessék. Az a felfogás épen ellentéte a kollektív, vagy felelősségteljes elhivatottság fogalmának, ahogyan azt pl. a nagy német drámaírók, Schiller és Hebbel, megfogalmazták: a nagyra hívatott ember csak a magasabb hatalmak, az istenség eszköze, akinek önmagában semmi jelentősége sincsen s ha a kitűzött cél úgy kívánja, pusztulnia kell.

Az az individualista életfilozófia, melyet Ady képviselt, teljesen materialista megokolású volt s az emberi életben semmi pozitív értéket, vagy értelmet nem talált. Az ember élete egy tüzes seb s hivatásunk, hogy elégjünk. Egyetlen vigasztalásunk a szerelem gyönyöre és élvhajhászata lenne, de az se ad megoldást vagy megnyugvást. S Ady csak a romantikában, a valóságtól elvonatkoztatott elmúlás és nem létező sejtések utáni nosztalgikus vágyban talál némi enyhülést:

„Az el nem dalolt csodaszép daloknak, A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,