Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-09-01 / 7. szám - Sárközi György: Jóska költő lesz
— Az én apám gonosz varázsló, aki mindenkit hatalmában tart, — gondolta, de rögtön 'mást gondolt: — Az én apám a Jóisten, aki megcirógat és megbüntet .. . S elálmélkodva ezen a gondolaton, fölemelte szemét az égre, amely gyér csillagokkal remegve tekintett be az ablakon. Nagy, nyugodt, hűvös őszi este állt odakinn, szinte láthatatlanul, mint egy varázsköpenybe burkolózott óriás és a messzeségből harangszó szűrődött. És Jóskának olyan fájdalom sajdult a szívében, amely sokkal nagyobb volt az asztaltól való eiüzés fájdalmánál és olyan megyerinek és magányosnak érezte magát, mint még sohasem. Nem tudta, mitől van ez s nem tudta, miért hallja most megint azt a csodálatos zsongást, amellyel az olvasókönyv versei töltötték meg a fülét és a lelkét. Ó, ha ő is el tudná mondani azt, amit most érez, olyan szabott sorokban, olyan szép rímekkel, olyan megfoghatatlan édességgel! A másik szobában már csöndes volt minden s egyszerre halkan megnyílt az ajtó és anya jelent meg a fényes ajtónyílásban, mint egy tünemény. Intett Jóskának és suttogva szólt: — Gyere, fiacskám, ne rostokolj itt a sötétben . . . Jóska engedte, hogy anyja kézen fogja és bevezesse a világos szobába, ahol az asztalt már leszedték s csak a nagy lámpa égett középen s a vizeskancsóban imbolyogtak a sárga sugarak. A fény körül ott ült mindenki: apa újságot olvasott s nem nézett Jóskára. Laci a mértani rajzát húzta ki tussal s Jani karmoló tollal percegtetett valami számtani feladványt. A legkisebb fiú is elővette az irkát és a tollat: de ő nem követte komoly testvérei szorgoskodását, ő nem akart feladványt írni az irkába, hanem valami nagyszerűt, amiről maga se tudta még, hogy mi lesz és hogy mit szól majd hozzá a tanító ur, ha megnézi a füzetet. Valamit akart írni, ami szabott sorokban, rímelő szavakban és andalító zsongással adja vissza az ő belső háborgását, valami soha le nem írt gyönyörűt akart írni arról, amit sohasem érezhetett még senki sem. Gyötörte kis eszét és megrágta tollszára végét, hogy a semmiből kiássa a szavakat, s a zenét, amellyel öszszezengesse őket. S egyszerre úgy érezte, hogy valami nagy fényesség villant meg előtte. Ebben a percben tudta, hogy megtalálta azt a soha le nem írt
