Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Szabó Pál: Benedek a törvény előtt

hagyott volna valamit az előbb. Aztán egyenesen a lépcsőhöz fordult, lerohant rajta. Három parasztember jött ki utána, összeálltak odább, a sarokban, tüntetőleg hányták, vetették vállukon a tarisznyát, nagy hangon kezdték vitatni a bent történt dolgokat.

Benedek annyira figyelt, hogy szinte megállt a szívverése. De mielőtt valamit is hallott volna, újra nyílt az ajtó és megállt a küszöbön a szemüveges.

— Benedek Péter, — olvasta csak úgy, félvállról és visszalépett.

Benedek felugrott, nyolc óra óta várja, hogy az ő nevét szólítják és most mégis olyan váratlanul történt az egész . . . kicsit várhattak volna még. Kicsit csak. Míg egyszer megismétli még, amit mondani akar a törvény előtt . . . Nem is tudott róla, de vitte a lába befelé. Csak egyszer, egyetlen egyszer elolvasta még az írást a falon és máris belül volt az ajtón.

Két úr ült a divánon, egy úr pedig ott ült külön. Benedek szerint az asztalfőn, a szemüveges iratokat teregetett az asztalon. Fekete hajú nő volt odább, oldalvást az írógép mellett és senki se nézett rá, csak az.

Benedek kedveskedve adta vissza a nézést, lám hogy rendes fehérnépek ezek az úri kisasszonyok. Megismerik ezek az ilyen viseltes gúnyában is az embert . . . Csak a többiek is ránéznének hát. Hogy mielőtt megkezdődne a törvény, látnák meg mindanynyian az ő becsületes szemét. Látnák meg szemét, arcát, mert fel van oda írva az ő igaza.

Csönd. A két úr összesúg a divánon, a szemüveges egyre gyorsabban teregeti a papirost és a fekete nő ujjaival végig kaszál a betűkön. Tikkant, szomjas hangot ád a gép és Benedek arra gondolt, hogy miért is nem ivott odakünt legalább kortynyi vizet. A torka száraz, hogy tudja így elmondani mindazt a sok mondanivalót, ami napnál világosabban megmutatja