Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-09-01 / 7. szám - Németh Antal: Vörösmarty

vájja, — nem mutat fel a magyar irodalom olyan költői problémát, mely ne lenne egyetemesen fontos, kollektív speciálisan a nemzet szempontjából. Nekünk nincs Musset-nk, aki a maga fájdalmát v ilágfájdalomnak érzi . . . Nincs a Szépnek olyan szenvedélyes szerelmese, mint Théophile Gautier, aki született fölényes művésze az írásnak ugyanabban a korban, amikor nálunk a legheroikusabb nemzeti és irodalmi gesztusok vajúdnak a megszületésért. A mi „objektív lírikusunkat", Aranyt, nem a klasszikus eszményi harmónia ösztönzi az i m p a s s r b i 1 i t é-re, mint a belül idegesen modern Leconte de Lisle-t, hanem a magyar fajta szemérmessége; lélekben gőgösen szótlan és nem az élet eléjecikázó szép témáinak dús sorából merít kényre-kedvre, önmagáért való szépségek színes objektiválásához.

★

A magyar szellem ebben a korszakában csupán saját feszítő erejétől hajtott,, amorf, nagy megmozdulásokra készülő, de még célokat nem ismerő és ennek ellenére nemes etikai komolysággal öleli fel mindazokat a célgondolatokat, melyekben a tisztultabb távlatú holnap életformáló értékeit sejti. A létében veszélyeztetett haza lesz mindenütt a gondolat, írás és tett legbensőbb központjává, anélkül, hogy a tennivalókkal tisztában lennének. A kor mondanivalója az élethez való viszonyáról még formádén művekben való megvalósulása sem történhetik tehát tiszta forma útján: epikus, drámai és lírikus sajátságok ötvöződnek egyenlőtlen arányban annál a poétánál, akin keresztül először tör fel a magyarság lelkének mélyeiben kavargó érzésláva.

*

Nem véletlen, hogy Vörösmarty lényének uralkodó lírai alapmelódiáját néha epikai, vagy drámai kísérettel látja el. A tiszta formának a dráma és epika te