Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Déman Pál: Régi magyar templomépítés
ságot. Érdekes, hogy ezzel szemben a magyar templom másik virágkorában, a barokkban uralkodó német befolyás mellett a magyar jellegzetességek alig jutnak szóhoz. A XI. századi püspöki katedrálisok háromhajós, pilléres, síkmennyezetű bazilikák voltak, kereszthajó nélkül, félkörös apszisokkal, kéttornyos nyugati homlokzattal. Egyes kutatók feltevése szerint némelyikük négytornyú volt. Ez egészen sajátos elrendezés volna, mert másutt négy harangtornyos templomok e korban csak a kétszentélyűek közt voltak, amilyenek például a Rajnavidék nagy román dómjai. E székesegyházak közül ma már csak az olaszos jellegű, restaurált pécsi dóm áll fenn. Nagyméretű, szellős elrendezésű bazilika ez, négy sarkán toronnyal, keleti tornyai azonban későbbi eredetűek, mint többi részei. A templom gazdag és sokoldalú plasztikával díszített, amelynek története a templom alakulásával párhuzamosan az egész magyar középkoron végighúzódik. Különösen jellegzetesek a francia térítőkig visszavezethető úgynevezett dunántúli faragóiskola részletgazdag alkotásai a XIII. századból, melyek nagy kifejező erőről tanúskodnak. Reliefjeikben élénk játékos kedv és erős epikus véna nyilatkozik meg. E templom nagyméretű kriptája a legjelentékenyebbek egyike Magyarországon. Hasonlóan szép kriptát csak a 996-ban alapított pannonhalmi bencés főmonostortemplomban találunk. Ez egyike legértékesebb építészeti dokumentumainknak. Visszatükrözi az egész magyar középkori kultúrát, a századokat, amelyeken organikusan fejlődik, át- és átépülve. Végleges alakját leginkább a XIII. század elején átmeneti stílusban való átépítése jelöli meg, de még a későbbi korok is alakítanak rajta. A különböző korokból való sok faragvány, műtárgy harmonikusan illeszkedik be az építményről sugárzó történelmi hangulatába. Általában a szerzetesrendek templomai jelentik a
