Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle

Tamási Áron úgy látszik nem részesíti vallásos tiszteletben e nyugalmat. Ábel leereszkedett a hegyről a faluba s tovább lépett a város felé. Ezzel meg is pecsételte kritikai sorsát. A városi élet ugyanis folyton ingerli, izgatja, csábítja ezt az okos, sűrű emberi kedvtől fölényes kamasz-ártatlanságot, anélkül, hogy elveszíthetné. Ábel egy különb emberréteg jelentkezése a városival szemben s ez fáj baloldaléknak. Jobboldalék viszont nem is annyira Ábelre haragszanak, hanem inkább a város erkölcseire, csupán Ábelen töltik ki a haragjukat. S gondolják: miért nem vetett Tamási fátylat az egész városra és valamennyi problémájára. Az író hallgasa el a jelenlévő problémákat, az elhallgatás a legmagasabbrendű művészet, kiváló tudósaink egynémelyike is ezt gyakorolja immár!

Tamási Áron azonban, keménynyakú és keményínú falusi legény. Világjáró székely, fölényes kötekedő, egy gyermek kíváncsisága s egy bölcs józansága él benne, az utak kacskaringót vetnek örömükben, ha reájuk lép s a dolgok hozzá törlészkednek: Számára hiába ragasztják ki a „ Ne nyúlj hozzám!" intésű feliratokat, csakazértis kicsordul belőle a kalandok kedve. S ha ír: e nagy életkedv egészséges, ártatlan nyíltságával ír. Nála a legkényesebb esetek sem lesznek bántok, mert gyermeki ártatlansággal és egyszersmind megbocsájtó bölcs fölénynyel nézi őket.

Tamási egyszer már neki buzgólkodott a magyar társadalom problémáinak „Címeresek" című regényében (mely különben sokkal jobb, mint kritikusai gondolják!) Tamási az író, a kultúrember, a keserű magyar foglalt benne állást. Új könyvében azonban mást lett. Előhívta önnön mélyéből azt a haris-