Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-01-01 / 1. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle

nyás székely legényt, aki gyermekkorát, ifjúságát, tehát géniuszának elrendelő s örökké tápláló elemét jelenti. Szembe állította a gyermek Tamásit s a legény Tamásit a várossal s leste közben mosolyra gyulladt arccal s kitágult szemmel: „No lám mi lesz?" Mesehőst alkotott, de ez a mesehős életének, géniuszának a legreálisabb eleme, ez a mesehős legjobb önmaga.

Az embereket általában egy vonásukon keresztül, egy-egy vélük kapcsolatos élményükön keresztül, vagy egy-egy hozzájuk fűzött hírből ismerjük. S ennek alapján fogalmazzuk Ítéletünket: a romlott, a perverz, az erkölcsös, a kapzsi, a tékozló stb. Az író azután szívesen megnagyítja e vonásokat s az embert egy-egy ilyen vonás megszállottjának tünteti fel. Főleg, ha buzgó erkölcsi hév s ilyen irányú nemes itélőharag fészkelődik benne. Tamási mást tett. Minden embernek van egy másik élete is, egy rejtettebb, szebb, tisztább. Annak is, akit kikezdett a romlás, aki az életharcban már csak durva, szennyes eszközökkel bírja megvédeni magát. S Tamási előhívja ezt a rejtett, magának való belső jóságot és szépséget. így azután a városi romlottságon, a romlás arcain folyton átcikkázik valami tisztaság, az ember elfojthatatlan szépsége és jósága s valami boldog béke telepszik a harcoló életre, olyan, amilyen csak bévül s csak a mesében van, tehát az ember belső élete mese, egy másik világ, egy tisztább világ csöndes építése. De vájjon ez a „mese" nem egy magasabbrendű valóság?

Bizonyára eredeti okai vannak annak, hogy a magyar alkotólélek nem képes konzekvens realizmusra és naturalizmusra, hiszen egyik örök gyökere a keleti mese, ami a belső élet ősi jogát jelenti a külső élettel szemben. A