Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Kodolányi János: Lovagi szerelem
nyílt egy ablak s a lovag azt hitte, kedvese ablaka az. Szent érzelem suhant be a szívembe, Mint egy leányka szelíd sóhaja... Akkordokat vett, hogy egy kis időt nyerjen, mert a rímek nehezére estek s attól félt, hogy sánta és félszeg lesz a vers. S lassan, akadozva folytatta: S az élet minden üdvét rámlehelte Hazám, virágos Andalúzia! — A rim gyenge, — gondolta magában szégyenkezve, — no, majd a következő strófa. S odasugta Sanchonak: — Most erősen! De Sancho már nem ért rá belecsapni a gitárba, az ő szeme, gyávább lévén, mint a gazdája, észrevette azokat a sötét kardos alakokat, akik megjelentek az ucca torkolatában. S mások is sereglettek már, nők és férfiak, az ablakok sorra megnyíladoztak s káromkodások csendültek mindenhonnan. Don Quijote-ban bennerekedt a hang s húrjai épen úgy, mint hangszálai, csak ferde, meghökkenő sóhajokat adtak. Egy kemény kéz megragadta a vállát. — Mi történik itt? — Meneküljünk, uram, — kiáltotta Sancho s eldobva a gitárt, futásnak eredt. — Fogják meg! Fogják meg! — kiabálták mindenfelől s néhányan utána eredtek a puha hóban talpaival a farát verdeső szaporafutású alaknak. Don Quijote is eldobta a gitárt, de nem azért, hogy megfusson, hanem ellenkezőleg: széles kardja után kapott. Ezek nyilván a hercegnő őrizetére idekullogó csirkefogók, «— gondolta teljes joggal. Azért leskelődtek itt, hogy megakadályozzák Mária elszöktetését. Ezek a kegyetlen anya csatlósai! S kétkézre fogva a kardot, egvenesen odavágott a másik kardos ember fejére. — Gaz haramiák, rettegjétek karom erejét és kardom védhetetlen hatalmát! — bömbölte. Erre éktelen lárma kerekedett. Amaz is kardot rántott, néhányan pedig hátulról ragadták meg a lovagot, egy férfi letépte sisakjáról a strucctollat. — Gyerünk csak, pipikém, te bolond! — Mentők! — Örült spanyol! Éles sípszó hasított végig az uccán. Más katonák
