Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Zerdahelyi József: Zakár Marci küzködése
Erre már kibuggyant belőlem az egész. Mejjen ragadtam az embert, ráztam, akár ha szilvát ráznék, és úgy ordítottam: — Ez pedig nem igaz, ez a lány az enyém, azt én nem adom se Istennek, se embernek ... Tovább nem mondhattam, mert az öreg a torkomra tapasztotta a tenyerét és úgy szorította, hogy elakadt még a lélekzetem is. Kirántottam magam hirtelen a keze közül, de hogy az öreg aztán is nekem tapadt, összementem vele, oszt küzdöttünk. Én nem vettem hozzá az egész erőmet, mert a magyarnak az a természete, hogy nem kezd az öregjévél. így hát csak topogtunk az udvar földjén, amikor egyszer csak hallom a Maris sikoltását. — Jaj, Istenem... édesapám — aztán gyött felénk,, csak úgy, ahogy az ágyból kikelt. Megfeszítettem az erőmet, oszt nagyot lódítottam az öregen és hogy elszakadtónk egymástól abban a szempillantásban a karomra kaptam a Marist. Szaladtam vele ki az uccára. Mint akkor. Csak annyi volt a különbség, hogy most sebesebben szedtem a lábam, a Maris meg olyan szelíden borult a váltamra. A kopogásra kinyílott a házunk ajtaja, oszt édesapám nyitotta ki. Bekiáltottam. —' Édesanyám, hozom a Marist, viselje gondját, amíg a papig érőnk, — és letettem a lányt a földes pitvarra. Az csak állott, meg reszketett és a szemére borult a kibomlott haja. Édesanyám ráfonta a száraz két karját és elkezdte babusgatni, mint a tulajdon édes gyerekét. Ügy ríttak összefogódzva. Én meg kiültem a küszöbre a házajtó elé, onnan néztem a holdvilágra. Bundás, a házhoz vénült kutyánk, odahúzódott mellém, a kezem alá túrta a fejét. V. Akkor gyött arra a Sándor Árpád. Azóta is járta a főbírót, meg vicispánt, meg ezredest, cédula nélkül nem gyött volna haza. Odalépett mellém, oszt azt mondta: — Horpadt é a méjjem? — Nem — mondok, és ez igaz is volt. Aztán elmondtam neki a bajomat az utó betűig. Kezet fogtunk, keményen és mikor a kapun kifordult, újra magasabban nyúlott előttem.
