Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Darkó István: Fekete szivárvány
keservesen és szépen énekel. Egyszerre egy hang, vékony asszonyi sípitás belekezdett az idegen szavú, de megszokott énekbe. Ezt az egyet mindig elénekelték magyarul is: — Boldogasszony Anyánk, régi nagy patrónánk ... — Csend — kiáltották többféléi is a fogadatlan hang felé. A plébános felment a szószékre és sok mindent beszélt erről az énekről. Beszédje végén felszólította a férfiakat, hogy nyújtsa fel a kezét, aki az éneket ezentúl is el akarja énekelni. Senki sem nyújtotta fel. A pap után a tanító beszélt a szószékről és névszerint szólította fel az embereket a szavazásra. Nem, nem, nem, mondták a férfiak, ki hangosabban, ki halkabban. A tanító végül az ő nevét is elkiáltotta: — Gyurkó Kovács. Csodálkozva bámult a tanítóra. Sürgető arccal fordultak feléje az emberek. Az egyik oldalba lökte és rákiáltott: — A lazok képviseletében. Frre magához tért és kinyögte: — Nye. Az emberek megint előre néztek. Gyurkó körülvizsgálódott és amikor senki sem figyelt rá, kilépett a templomból. Gyorsan indult haza, nem törődve semmivel, amit a faluban láthatott. Amikor a háborúban nehéz helyzetekbe került, akkor szorongott ilyenképpen, súlyos gondok között. Nagy kaput nyitottak ki előtte és kötelességévé tették, hogy belépjen rajta. Gondolkozás nélkül megtette volna ezt, ha a kapun belül nem kellett volna haragudnia, gyűlölködnie, szitkozódnia. Szaladni szeretett volna hazafelé. Otthon leülhet a füstös házban, a juhok szavát hallgathatja, megszámtálgathatja őket, csendes napi munkáját végezheti. Várhatja a havat, amelynek a Gyömbérig érkezését pontosan ki tudja számítani, attól a reggeltől kezdve, hogy a Tátra csúcsait fehérbe öltözötten pillantja meg. A háborúban sok ellenséggel állott szemben. Lőtte és szúrta őket, de okos városi emberek parancsára tette s már nem is akart rá emlékezni. Azok az ellenségek idegen országokba való népek voltak, ellen