Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Darkó István: Fekete szivárvány

séges ruházatúak és gonosz indulatúak. De azokat, akik itt élnek, bent ebben az országban, ha annak másik, sík földjén is, csak nem lehet ellenségeknek mondani, bármit beszél is a tanító és a szabó! Akármilyen nyelven beszélnek is azok, akik a hegyek alatt laknak, mégis ugyanezeket a földeket tapossák, ennek a búzáját őrlik és sütik s a kész sajtot jókedvűen és szívesen megveszik.

Alig vette észre, hogy az utón a juhászok fegyveresen kerültek eléje.

Jankó fiát is közöttük találta. Jankó nehéz katonapuskát szorongatott a kezében.

— Onnan

a vasút felől várjuk őket, — mondta büszkén Jankó.

Gyurkó keményen rászólt:

— Ne

bomoljatok, gyerekek. Azoknak eszükbe se jut idejönni.

— Olyat

pedig ne mondj, Gyurkó, — felelt rá dühösen az egyik juhász. — Mi biztosan tudjuk, hogy ide akarnak jönni.

— Ugyan

mit akarnának itt?

— Azt

már mi sem tudjuk. Csak felkapaszkodnának errefelé.

Gyurkó tudósán mosolygott:

— Hát

itt maradok veletek. Kiállók őrnek és addig őrködök nektek, amíg majd magatok mondjátok, Gyurkó, gyerünk haza, nem okos embernek való a semmire vigyázni.

Jankó merészen felelt vissza:

— Apám,

te semmit sem tudsz, látom. Hát csak állj ki a sziklára. Vigyázd őket. Jó volna, ha puskát is vinnél magaddal.

Gyurkó keményen intette le:

— Tartsd

meg csak a puskát magadnak. És ne mondj olyat, hogy én semmit sem tudok.

Az emberek letelepedtek az út mellé, Gyurkó pedig felmászott a nagy sziklára, amelyről végig lehetett látni az útnak is szolgáló patak völgybeli medrét.

Itt nyugodtan leült és várt. Biztosan tudta, hogy nem jönnek. Ismerte őket, a barátjukat soha sem bántották. Katonatársai a században, a tisztek, akik mellett egyidőben szolgáskodott, a városbeli civilek mind jók voltak hozzá. Úgy mondták, hogy Gyurkó pajtás így, Gyurkó pajtás úgy. Lefeküdt most a sziklára és végig gondolta, hogy hánnyal beszélt, dolgozott, kártyázott és ivott, harcolt együtt a háborúban. Most mi