Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-06-01 / 6. szám - Féja Géza: Szabó Lőrincz

sére. A verseit szülő lírai izgalom most, ebben az „újra költésben" elégült ki teljesen.

E fejlődési hőskor természetes következményeként néki adatott fiatal líránkban a legszélesebb élményterület. A költői hangnak ekkora skáláját, az élményanyagnak ekkora gazdagságát, ennyi meglepetés, folytonos visszatérést s gyermekien tiszta újrakezdést aligha találunk a fiatal magyar lírában. Itt a „Föld, Erdő, Isten" boldog barbársága, melyben alig különbözik még a föld derűje az ember derűjétől, s a fiatal intellektuális vergődés épponúgy fölzendül benne, mint az őserdő mithikus fülledtsége. A „Kalibán" fiatalosan határtalan pesszimizmusa:

...„ne tudjuk még sajnálni se, hogy nem leszünk soha többé emberek."

De mellette a „Szénásszekér" ugyanilyen erővel, ugyanilyen izgató sűrűséggel muzsikálja vissza az idillt:

„Szénásszekér ment át a városon. Jött és továbbment: úszott, lebegett az édes szagban, amely vele jött, úszott a fényben, úszott és mesélt, — nekem mesélt! Nekem hozta el a falusi holdat, tömzsi tücsköket, lompos komondort, rétet, aratók bőtorkú dalait, mezei nők barna bőrét, ekéi és vödröket, cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát, hozta magával emlékeimet, utánam hozta kormosderekú bikák szemében az erős napot, a trágyát és az egek árvízét, a záporban felfrissült dombokat, kegyetlen munkát, erőt, szigorú kitartást, — mindent utánam hozott!"

Már ekkor kozmi kus méretekkel méri az egyén életét:

„Szép őszpiros ma is az erdő, pedig tavasz van. Nézd, mennyi rossz csira s kesergő vágy pusztul el, míg a tavaszban egy-két didergő