Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-06-01 / 6. szám - Féja Géza: Szabó Lőrincz
virág kikel. Nézd, ami voit, hogy harcol, amíg az új elől eltakarodik, — nézz és vigyázz: gyilkol a harc és gyilkol a béke és a törvény egyszerűsége, ha belelátsz, a te jövődből is eleget megmagyará z." Később éppen ez az eredeti és eredendő kozmikussága menti meg az intellektuális vívódót, nem engedi, hogy az „egyéniség" hínárjába és bozótjába belevesszen és elvezeti az alkotás „k é m i á j á h o z". Úay a „Virágok közt", mint pedig a „Nagyanyám" (mely sajnos nem foglal helyet ebben a kötetben) valami „kémiai" izgalmat vált ki bennem. Egymásnak bocsájtott elemek ízét érzem bennük s ugyanakkor valami egészen új ízt is, egy új belső képlet jelentőségét és értelmét. A „Virágok közt"-ben ott találom a kozmikus történelem hangtalan nyugalmát s a szemlélődő ember melankóliáját, de ebben a „kozmikus történelemben" van valami emberi gyöngédség, mintha melankólia lenne s a szemlélődő ember melankóliájában van valami nagyívű fölény, mintha kozmikus mérték dolgozna benne. Vagy ott a „Nagyanyám": egy régi gyermekkori emlék tűnik fel soraiban olyan realitással, ahogy csak gyermekkori emlékek tudnak feltűnni, lehántva minden esetlegest és esedékest, az adott pillanatban „előbújt" s összeütköző erők dermesztőén éles és tiszta vonalaival. S e reális kép mögött ki nem mondottan, de valami kísérteties fénnyel, vagy homálylyal ott érzem a szociális fájdalmat, a szegénység kínját. Nem sejttetés ez, hanem annyira benne van a valóság húsában, vérében s csontjaiban, hogy hiúság lenne kimondani. Szintétikus eredetű s hatású élmények ezeks mint ilyenek: egészen egyedülállók fiatal líránkban. Más lírikusoknál inkább az egyszintűséghez, vagy pedig az elemek egymásmellé helyezéséhez szoktunk hozzá.