Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Palotai Boris: Tessék éhezni!

A főszerkesztő leült az Íróasztal mögé, kezével ideodatologatta a kézírathalmazt, mintha keresne valamit.

— Kérem

novelákat hoztam, meg egy regényrészletet.

Két ujja között rezgett a pepitafüzet, még egészen meleg volt a testétől, mert a kabátja alatt tartotta mostanáig.

— Hát

hagyja itt fiatalember, majd elolvasom.

Azzal máris kivette Józsi kezéből, megszámozta és a fiókba tolta.

— Egy

hét múlva érdeklődhet.

Józsi közelebb lépett az íróasztalhoz. Félkezével belekapaszkodott a sarkába. Most, most, most kell kimondani!

Reszelésen dobta ki magából a szavakat, mintha belül valami leomlott volna és csak a törmeléket tudná megmenteni.

— Kérem,

tessék most elolvasni, én most akarom, tudni, máris.

— Ohó,

fiatalember! Mindenesetre dicséretreméltó hevesség. De a többieknek is sürgős, nem gondolja?

Beszívta az alsó ajkát, fél szemöldökét felrángatta és oldalra billent fejjel dobolt az asztalon.

— Nekem

ettől függ az életem... és minden!

Józsi elszégyelte magát. Olyan suta nyerseséggel jött ki belőle, amit érzett, hocjy így, minden enyhítés nélkül benális hazugságnak hatott a szava.

A főszerkesztő mosolygott.

— No-no-no.

Foglaljon helyet... Mindjárt átnézem, ha tényleg olyan életbevágóan fontos az ügy. Komótos mozdulattal forgatta a lapokat.

Belekezdett valamibe, aztán hirtelen lapozott kéthárom oldalt és újra átfutott néhány sort.

Józsi már csak egy marék szívdobogás volt. Lábujja elzsibbadt a kölcsönkért cipőben, amely az idegenholmik ellenségeskedésével nyomta, szorította. Meg kellett törölni az orrát, de nem mert szipákolni ebben a nagyszerű percben, még rezzenni sem mert, felfelé tartotta a fejét és zihálva lélekzett.

Ha megleshetné a pillanatot, mikor a gondolata az övéhez ér, mikor felkavarja a másik higaadtságát, megperzseli, elsodorja! Nézett, pislogott a főszerkesztőre, fürkészte bezárt arcát és már azon volt,, hogy leveti magát a földre és ott elbőgi egész éle