Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Palotai Boris: Tessék éhezni!
csizmájukban illedelmesen trappolnak pedáns úri lépésekkel a Fräulein mellett. Józsi szeretett volna kinyúlni érte és elrántani a gyerekek mellől, behúzni a pince ablakon és összebújni vele jó szorosan, hogy lélekzetükkel melengessék egymást. De csak állt tovább, lecsüngő karokkal és hagyta, hogy a két fázos lábszár elkeverődjön a biciklikerekek, kocslnyomok és többi lábak forgatagában. Ha a Fräulein tudná! Ha tudná mi van ő benne! Hogv az, amit itt csinál két méterre a föld alatt, egy csepegőfalu konyha hokedlijén, — fáskamrák és csirázó krumpli szomszédságában, — kikerül majd, ki bizony a sűrű napfénybe, belesistereg az emberek érzéseibe és forrón szétfröcscsenti őket, hogy mindenkinek jusson belőle, mert a szeretet csak úgy marad meg, ha széjjelosztják... Ha a Fräulein tudná ... De nem tudja senki, csak az anyja, aki szégyenkezve takargatja ezt az ő mániáját, mint egy kiütést és mentegetőzve kapkodja a fejét, ha szó esik róla, mintha bocsánatot kérne, hogy ilyen csúfságot űz vele a fia. Persze ő jajgatta el a „helyein" is, ahova takarítani, meg mosni járt és azóta olyan résztvevő hangon kérdik tőle, no Cobákné, a fia még mindig irkái? hogy a szíve egyszeriben összezsugorodik tőle és hiába próbál Józsi mindenben a kedvére járni, hiába nyúl be a lécen keresztül a szomszédos pincékbe, hogy a megmozdítható fadarabokat kiemelje, csak nem nyílik ki a szíve tőle. Jóvá kell tennem, hogy ember vagyok, gondolja Józsi ilyenkor és hordja, cipeli a lopott fát a sparherd1 ala. Még szerencse, hogy itt lakik a közelben egy volt osztálytársa, a Jávor, aki gyakran eljön hozzá. Könyveket hoz, bíztatja, lelkesíti és nem engedi összecsuklak. Mert van úgy, hogy már eldobna magától mindent. .„Menj szőnyeget porolni a háziúrékhoz, óránként két korona ötven fillérért" — mondja önmagának, és hagyd a fenébe a bódult képeket, fuldokló gondolatokat, melyek partra akarnak vergődni. Áló, a munkaközvetítőbe... De jön Jávor élesztgető szavaival és izgatottan darálja fülébe: — Óriási, barátom! Te tudsz, nagyon tudsz! Megszorította a kezét, a tenyere egészen átnedvesedett és hangosan felolvasta írásait. Ö ilyenkor mozdulatlanul ült, beharapta lélekzetét s néha zörögve kilökött magából egy sóhajtást.
