Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
— A vád és a szavaid a fegyvered. S ha megadom magam, ittmaradok kifosztva. — Tolvaj vagyok talán? — Mind azok vagytok! A ti sorsotok a rablás és a miénk a gyermek és a megpihenő szeretet. Hogy találkozhatnánk? — Ahogy minden asszony és ember. — Nem! Eredj el és ha fáj nagyon az arcom, akaszd fel magad az ablakom rácsára. A sálom odaadhatom. — Vigyázz, meg ne fogadjam, mert egész életedben, szenvedni fogsz! — Én nem szenvedek, mert magános nőnek jöttems egyszer elég volt belőletek! Nekem célom van s a benső békém nem adom nektek egy fantomért. Utállak benneteket és mennél jobban kívántok, az utálatom annál nagyobb. — Hazudsz! — Hallgass és ne sérts meg! Pimasz az arcod és a képed tolvaj! — Hazudsz! Szeretsz engem és védekezel! — Zsivány! — mondta az asszony. — Tudd meg,, érintetlen vagyok és őszintén gyűlöllek! — A gyűlölet csak reszketés és álarc! Mögötte bújsz lapulva és remegve, mint a nyúl! És epedve, mint a nőstény menyét! — Pimasz! — mondta az asszony. — Pimasz! Kimész! — Maradok, — nevetett az ember. — Maradok, mert szerelmet keresek és a szerelem a harcban van! — Állat vagy! — mondta az asszony. — Lehet, — mondta a férfi — de te is és mindannyian,, ebben talán mindannyian itt, a végzetben, amely a vérünkben van és az állatok egymást soha el nem kerülhetik, mert törvény van, hogy találkozzanak. — Nekem nincs törvényem! — izzott az asszony. — Neked ugyanaz a törvényed, mint nekem — állt előtte a férfi — és a törvényedből ki nem lépsz, ha csak le nem veted a testedet.
