Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember

Hozzányúlt.

— Nem!

— sikított az asszony. — Kés való nektek, nem szeretet és a szívetekbe acél!

De tizenegy, pontosan tizenegy nap múlva azt mondta neki:

— Fiam,

én nagy fiam, de jó hogy jöttél, de jó hogy harcoltál értem, most ismerem, hogy mi a nagyság és mi a szép! Most azt tudom, hogy te vagy és én vagyok. Az emberem vagy és az én nagy, naiv és drága fiam, akit babusgatok és vigasztalok. Milyen gyermeki lélek van a szemedben, milyen ártatlanság és milyen tisztaság! Mintha soha nőé nem is lettél volna s itt, az én ölemben nyíltál volna ki először. A szeretőd vagyok és az anyád és én mutatom meg neked az életet!

De ez se volt, amit keresett. A harcot állta, örült neki, mert ilyen nem volt még az életében, de a béke azt mondta neki: nem s ez a szerelme és ez a hite foszlott szét leghamarabb az életében. Egy hónapig se tartott talán s emléke se maradt belőle semmise. Csak később, sokkal később jött rá, hogy az asszony csókjában volt valami az édes anyjáéból. De ezt már esztendők múlva gondolta el s az elgondolás nagyon gyenge volt ahhoz, hogy visszavigye és megbizonyosodjék róla. Talán ereje sie lett volna hozzá, mert nincs erő a végtelenségig s mert az erő a hit.

Szomorú ember volt?

Szomorú bizony és a szeme mind messzebb nézett Mit kóborolt! Járt jóformán mindenfelé, amerre vonatok vittek s az emberek lerakták a síneket. Járt Berlinben, Münchenben, Helgolandban, Rómában, a Karszton, megnézte Albániát s még Trondjembe is megfordult fenn északon, hogy meglelje a maga titkát. Amennyi asszony kivirágzott körülötte, az már sok is volt s mindegyikben, bizony Isten, mindegyikben a párját kereste, akiben elnyughatik s megbékélhet az