Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
és sírt hangtalanul, ahogy csak tudott zuhogni belőle. — Az életem! — mondta. — Micsoda végtelen szomorú az életem! Hova kell nekem elérkeznem, hogy így nem tudok megnyugodni sehol? Három szál tubarózsát vett a lánynak s elment hozzá. Ez volt a búcsúlátogatása. Szomorú volt, de a szomorúság ködén átragyogott a lelke s az beragyogott mindent, mintha őszi verőfény lenne körülöttük. — Milyen szép ma minden — mondta a lány. — “Szép és kicsit szomorú, mintha minden vérzene. — Talán a válás — mondta a férfi és belül feljajdult. — Nekem kicsit el kell utaznom most. — Elutazol? ’— kérdezte a lány s a homloka fehér lett, mint a halottaké. — De hamar visszajössz? — Hamar. — Mondta a férfi. — Okvetlenül hamar Itt vagyok. Elment s olyan nehéz volt a válás, mint még soha. Este már tépte el a vonat iszonyú sebesen innét s vissza se fordult, hogy egy pillantást vessen még a kedves városi képre, csak ült és arcára rászáradt a könny. S egy emléket őrizgetett egy gyönyörű kézről és még mit? Valami fényt talán, mint egy megpirkadt levelet. Már összezavarodott a vágya s az énje s nem tudta volna kimondani, mint az első asszonynak: — Ha tán adni tudnál olyat, mint az imádság!... Nem. Nem tudta, egyáltalán nem, mit keres, csak hajszolták érthetetlen parancsolatok. — Jöjj! — mondta egy asszonynak. — Nem! — felelt ez. — Mi közöm nekem hozzád? — Az egész életemmel jövök! — És? Mért kell nekem meghatódnom ezen? Ellenségek vagyunk! — Mi? Hogy lennénk? Nem hallod a vágyat a szavaimból?
