Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
— Itt jön a szerelmespár! — mondták a fák és nevettek. — Hohó, de furcsák! — így a bokor. S a levelek legyintettek: — Kisasszony, nem szégyenli magát? De hogy szégyenkeztek! — Holnap! — mondta a lány a kapuban. — Holnap, jössz és megkérsz engem. De semmi késés! — Semmi, drága, semmi! Hogy én?... Szédülőn boldog volt és dalolt. Dalolva ment haza s a magas tenorja zengett. Az arcához nyúlt, a szájához, a szeméhez. Az ablakon át meglátta kipattanni az első csillagot s azt mondta: — Az én vagyok! Belenyomkodta az arcába a csokor violát, amely ott volt az asztalán s másnap elment és megkérte a lányt. Micsoda boldog volt! Fényből való ingovány volt az életük, melybe belesüppedtek s dehogy látták, mi történik körülöttük. Elvesztették életüket a valóságok iránt s felhőn éltek, mely repült velük, föl, föl és előre, előre. Te! Te! Csak ez volt a szavuk. Szó? Forró buborék, ragyogó és láthatatlan kis ballonok, melyek egyenesen a napba szálltak. A lány azt gondolta ez a végső öröm. A férfi azt gondolta: otthon van és végre megpihen. És mi történt vele mégis? Egyszer mintha elszakadt volna benne egy húr és nem zengett tovább. Elpattant és szürke egyedülvalóságba zuhant, ahol a lélek tájai nem visszhangozták tovább a lány nevét, hiába kiáltotta. Pedig kiáltotta, először ijedten, aztán sírón, mert tudta már, mi következik. — Szólj vissza! — kiáltotta a lelkének. — Csak egyszer mondd vissza még és egyszer sokszorozd meg a nevét! De nem volt annyi hang se, mint mikor egy gomb leesik. Akkor nagyon szomorú lett, leborult az asztalra
