Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
— De szép a fény! — A szemünk virág! — A szánk levél! — Az utak énekelnek! — A bokrok rejtenek! — Hová?! — Hová?! Lezuhantak és azt mondták: — A végtelen! — A messzeség! — De kék! — De kék! — De hisz vörös! — Az ám, vörös! — Te is úgy látod? — Én is úgy! — És most fehér lesz! — Hófehér! — Izzó hó talán! — A vér? — Mindenem! A vér talán? Megrezzentek. — Ni, lát a levél! — mondta a lány. — Hát a gyökér? — nevetett a férfi. — Az egész ■domb látta! Minden! — Ó, — bújta lány. —Te vagy? Édes, a tied vagyok! — Igen — mondta a férfi — soha nem válunk el! Megfogtuk a pillanatot! Te vagy a párom és az leszel! — Hazamegyünk és megesküszünk! — Megesküszünk! — összeköltözünk és együtt élünk most már. Te az uram és én a feleséged. Gyermekünk lesz kettő, egy Jány és egy fiú. — Nem, előbb a fiú s aztán a lány! — Én azt se bánom, bár ez önzés, de legyen. Nevettek. Milyen boldogok voltak!
