Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
— S a valóságok kiürítve? Vájjon mi több, egy pohár víz, melyet kívánunk, vagy egy kiürített pohár, -amely után megszűnt a vágyódás bennünk. — S az illúziók boldogítanak-e? — S a valóságoknak van-e erejük átütni a végtelent, amelyet a férfi magában hordoz? — De a lány lényege a valóság! — Lehet, hogy illúzió a lány lényege, ami a szépség s az átváltozásból asszonnyá megmarad-e a szépség összessége, amely az előbb még megvolt? — Ezek talányok, — mondta a lány — de én azt Jniszem, a boldogság a valóságban van. — A férfi meg a végtelenség vándora, — mondta az ember — s szerelmet hordoz magában utána, amelyet utói akar érni a nővel, akit szeret. Ez az élete. — Tehát különbözünk és nem találkozhatunk, — mondta a lány. — Különbözünk és találkoznunk kell, — mondta a férfi — mert ez az élet értelme. — S a találkozás jegyében mit adhatunk? A heteknek szárnya volt felettük, piros és ragyogó szárnya, a hegyek énekeltek hozzájuk, mikor járták őket, az utak kinyilottak és boldogok voltak, mikor léptek rajtuk. A fák azt mondták: — Itt jön a szerelmespár! A bokrok: — Rejtsük őket! Rejtsük! A levelek: — Mi suttogunk, csak suttogunk! — Hétfő volt, illat és verőfény s a lány lelke ezen •a napon madár volt, fehér madár. — Fény van bennem! — mondta. — Fény! Vigyázz! — És bennem is! — mondta a férfi. — Csupa sugár! — És szállók, mint a pihe a szélben! Suhanok! — Suhanunk! — repült a férfi. — Suhanunk! De szép a lány!
