Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Tamás Mihály: Prágai kaland
nyelt. A szeme barna volt és dús pillájú, barna, mint a haja. — Maga igazán jó ember lehet... Lanti Cézár most már kiáltani akart, hogy ne kínozza őt a lány, ha már elfogadta tőle az ételt, legalább legyen kímélettel iránta, mert ő nem jó ember, ő nem akar jó ember lenni, éppen a lány szemében nem akar az lenni. De nem kiáltott és nem felelt. Sietve ette meg az ételét, a sört is habzsolva itta, de mire indult, akkorra már a lány is készen lett. — Elkísérem ... jó? Lanti Cézár erre nem szólt semmit, de maga előtt engedte a lányt. Kint a szabadban a lány újra feléje fordult. ' — Hová? ... mert nekem mindegy, hogy hová megyünk ... — Nekem is. Egymás mellett haladtak, a lány szorosan melléje húzódott és hálás szép állatszemekkel nézett fel rá. — Kicsi dolog, úgy-e, de ki se tudom mondani, milyen kedves volt... Lanti Cézár lenézett a lányra, kemény akart lenni és durva, de csak hideg lett. — Ha nem tétettem volna azt a darab halat a tányérjára, akkor is odajött volna az asztalomhoz? Akkor is elkísért volna? A lány nevetett, apró kuncogással tört elő a száján a jókedv. — Hát nem tudom ... akkor tán nem. Kell, hogy az ember akaratát irányítsa valami. Az enyémet most a maga jósága irányította. Hát ez az, igen, ez az, Lanti már félórája erre gondolt, amit most ilyen vidáman csurgatott ki magából ez a lány. — Miért oiyan szomorú?
