Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Tamás Mihály: Prágai kaland
Beléje karolt a lány, meleg kis kezével átfogta a karját, apró körmeit a felöltő szövetén keresztül is érezte, ahogy azok az izmaiba mélyedtek. — Ne legyen olyan szomorú... legyen olyan jókedvű, mint én. Akarom, hogy olyan jókedvű legyen, mint én, mert én is olyan jó akarok lenni magához, mint amilyen maga volt énhozzám. Mondja meg hamar, hogy hol lakik?... Úgy-e, nem messze?... Hamar odaérünk?... Fent majd teát főzök és meglássa, olyan jó lesz. Van jó cigarettája? Mert én már egy hete csak zórát szívok, de most még az sincs. No szóljon már egy szót, bácsi, ne legyen olyan haragos. Rám haragszik?... rám nem szabad haragudnia, én jó kis lány vagyok, ha nem lennék jó, akkor magamtól is rendelhettem volna halat a krumplihoz... Rángatni kezdte a karját, úgy nógatta a válaszra. — No mondja már meg, hogy hol lakik, merre menjünk? Uccaszöglethez értek, ahonnét fokozódó erővel ömlött a térre az ember. Álltak és várták az áthaladás jelét. Elvesztek a tömegben és amikor a tömeg megmozdult, Lanti Cézár előre engedte a lányt. A tömeg hulláma körülömlötte a lányt, Lanti hátra maradt, a lány ment az árral, Lanti pedig oldalra verekedte ki magát, az úttestre lépett, átszaladt egy autó előtt, átszaladt a téren és a Vencel-tér másik oldalán befordult a Lützow-uccába. Lihegve ért ki a Wilson-állomásra, kofferjét kivette a ruhatárból, Lanti Cézárnak szabadjegye volt, mindenüvé szabadon utazhatott, a portás szalutált, amikor felmutatta neki a fekete könyvecskét. Vonat állott kint a perron mellett, az utasok már nagyrészt felszálltak, Lanti meg se nézte hová indul a vonat, csak el, csak el, bent a fülkében lélekzett először szabdon és homlokát a fülke üvegéhez szorította. El, csak el. Hová?... Mindegy. Olyan mindegy, hogy hová indul az ember. TAMÁS MIHÁLY
