Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Balla Borisz: Árnyak követték a kocsit…

légresse villába hajtattak. Ezek a népet vigasztaló, inkább csak legendákból ismert királyi jótékonykodások, a kegyességnek túlságosan spontán fellobbonásai nem tartoztak Lajos egyéniségéhez. Bár néha affektálni is szokott... A nő feszülten gondolkozott és figyelt és így szólt:

— Lajosom, még nem ismernek téged az emberek; óh, a te nagy szíved! Nem ismernek! De, ha mindezt látnák, óh akkor....

Március eleje volt, nagyböjti idő: a király kinézett a kocsiból és látta, hogy esővel terhes és nehéz a levegő: a kocsi susogva és fáradtan súrolta a sarat. Ilyen kis sártócsákon kellett ma reggel átlépkednie a kolostorudvaron, amikor meg akarta nézni az apácák mosóházát, azt, amelyben La Valiére hercegnő mosogatta már második esztendeje a durva ruhákat. Miért vállalta mindezt? Elvégezte volna azt más is, és pedig sokkal jobban... Louise de Valiére — ahogy így visszaemlékszik rá — nem igen értett, míg a világban élt, a komolyabb munkához. Ügyetlen, méla, puha teremtés ... Szeretni tudott...

A kocsi aztán a királyért jött a sarutlan karmeliták zárdája elé, és amikor elbúcsúzott ottbent Louise-tól és a főnöknőtől, kilépett az utcára, az eső az arcába hullott és a kocsiból így sikoltott feléje Montespan: „Síre, megfázik..." Igen,, bent a zárdában olyan volt az arca Louisenak, mintha állandóan jégpadon kellene feküdniök az apácáknak. Fakó és fagyos: egyenletes vonásokká hidegedtek az ő lágy vonásai. Ostoba nő. Miért, miért tette? Óh, élet. Mit érezhet vajon ott bent: szokott-e még elpirulni, mint régen? Semmit sem szólt, semmit sem kért és semmi célzást nem tett a régi időkre. S nem játszotta a mártírt. Azt kérte, hogy jöjjön el Sire délután, körülhordozzuk a kolostorban a gyermek Jézus szobrát. Évente ezt csak egyszer láthatja és a mi Urunk megfizetne érte. Most