Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Balla Borisz: Árnyak követték a kocsit…

tehát ilyen dolgokkal foglalkozik szegény Louise. Valamikor más szavai is voltak. Van ép esze, hogy erre adta magát? Harmincéves most Louise de Valiére... Nem kívánt újabb esztendőket, újabb szép napokat, elment meghalni a kolostorba. Nem találta élvezetesnek az életet?

Amikor erre gondolt a király, megint az az érzése támadt, mint az előbbi két alkalomkor: meg kellene állítani a kocsit és körülnézni a világban és segíteni itt, ott: ahol éppen lehetne. Nem feltűnően, nem túigyakran, mert akkor elszemtelenkedik a nép és nagyon hozzászokik sok mindenhez. De mégis jobban, mint eddig. Mindez csak igen homályos érzése volt a királynak, határozott terv nem alakult ki benne, de ebben az érzésben jóleső, szinte édes szomorúság lakozott. Az egész meleg összefüggésben állt azzal a gondolattal, hogy Louise, akit ő naggyá és gazdaggá tett: Uram micsoda tíz évet élt át vele. Melegségben, kedves ifjúságban ringott és siklott el tova tíz év. Elmúlt...

— Féltettelek Lajos, — szólt most Athenaise. — Ma reggel nagyon féltettelek. Ne legyen gondod semmivel, emlékezz mindig a boldogságodra. Ó, nap királya... S a király feléje hajolt és megcsókolta. Athenaise két kezét összekulcsolta és Lajos térdére fektette őket. „Imádlak, — mondta — a te boldogságod örök. Hiszen a mi szerelmünkön most már semmi nem változtathat..." — alázatosan leeresztett szempillái alól kutató tekintetet lövelt a király arckifejezésére — „megyünk az Allegresse-be. Ó, én szivem! Még egy kis idő és ott vagyunk. Együtt. Fogd meg az arcomat, itt, lejjebb. Érzed, Lajos, milyen meleg? Nem bírom ki a vágyódást. Betege vagyok a szívemnek."

A király nézte a nőt, azt, hogy erős és győzedelmes volt és nem beteg. Lassan bólintott Athanaise felé, aztán kinézett az ablakon. Az országúton szürkéskék