Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dóczy Jenő: Arany erkölcsi világa
nye, ragyogása látszik, ő maga elrejtőzik. Valóságos kín neki a szereplés, az ünnepeltetés, ép úgy, mint a kritika magasztolása, különösen, ha a kritika érdemes barátairól, pl. Tompáról csak vállveregetőleg emlékezett meg. Fájt neki ilyenkor, hogy az ő túlhangos értékelése titkolt fájdalmat okozhat barátjának. Nagy szerénysége azonban korántsem jelentette azt a beteges lelki állapotot, amit a modern lélektan a „kevesebb-értékűség-tudatának" nevez. Arany nagyon is tisztában volt a saját értékével. Ezt több levélbeli nyilatkozata elárulja. Csengery Antalnak pl. azt írja 1856-ban: „Jóformán ismerem a helyet, mit hazai költőink közt elfoglalok. Tudom, hogy számosán meghaladnak géniuszra nézve; csaknem mindnyájan természeti könnyűség és termékenységben; sokan a nyelv s költői dictió bájában. Az én érdemem ama — félig sikerült — törekvés: formát és tárgyat összhangba hozni: egészet alkotn i." Ez a nyilatkozat ugyan első felében túlzottan szerénykedő, de ha tudjuk, hogy Arany a költészetben s főleg az epikában ép a kompozíciót, a mű csontvázát, a részek és az egész összhangját tartotta legfontosabbnak s kritikáiban azért rójja meg leginkább epikusainkat, mert nem dolgoznak terv szerint s Virgiliustól ép azt nem tanulták el, ami legméltóbb az eitanulásra: a kompozíciót; — nos, ha tehát az idézett nyilatkozat végén ép a kompozíciót tudja a maga érdemének, ezzel elárulja, hogy nagyon is tisztában volt a saját értékével. Belső érzelmeit is szemérmesen eltitkolja. Köztudomású, hogy ha írt is néhány szerelmes verset ifjú korában, azokat soha közre nem adta. Bizonyára úgy érezte: azok nem valók a nyilvánosság elé. Erre céloz, mikor azt írja a Vojtina Ars poétikájában:
