Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Balla Borisz: Sigrid Undset körül
nevezzük reménytelenségnek. Azaz nem kell kétségbeesni, hiszen a lényég a vigasz és a megoldás még odaát van s ha nagy és irgalmatlan az a fal, amely valamennyiünket elzár a végső okoktól és értelemtől, annál nagyobb a feladat, túlnézni ezen a falon... Undsét nagyon sokat látott meg az életből. S ez az oka talán annak, hogy amikor a svéd király Stockholmban 1929-ben egy egész világ zajos ünneplése közben megkoszorúzta őt, a legnagyobbal, amit a művész elnyerhet, a Nobel-díj koszorújával — akkor ő ezt a koszorút hazavitte, elment vele egy kis kápolnába s szép csendesen letette a fájdalmas szűz szobra alá. Akkor fogta magát és elosztotta a pénzét, az egész Nobel-díjat. Lehet, hogy a fájdalmas szűz arca különös dolgokat beszélt ott neki. Olyanokat mondhatott, amikről mi, kik nagy ambícióval, sok kicsinyességgel, rengeteg életvággyal furakszunk előre az élet útjain — még nem tudunk. Azóta Sigrid Undset visszavonult Bjerkebaekbe, a Dovre havasok aljára, egy mohos, öreg kunyhóba, ahol napokig sűrű, fehéresszürke köd gomolyog, a völgyektől a hegyekig mindent betakar s csak az állatok kolompja szól olyankor az átláthatatlan ködben. És a Gudbrandali szelek zugnak el arrafelé, lerohannak a hegyekről, átjárják az ember lelkét és megdermesztenek már benne minden kicsinyességet. Mi azonban tudjuk, hogy abban a távoli, végtelen ködben egy kiváló nő, egy elragadott szív álmodik arról, hogy egyszer valamennyiünk feje felett el fog múlni a nagy köd, helyet adva a változhatatlan, mozdulatlan és örökké jélenvaló fénynek. Mi tudjuk, Sigrid Undset ott Istenről álmodik... BÁLLÁ BORISZ.
