Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dóczy Jenő: Arany erkölcsi világa

tességnek ez az erélye ha lehet, még hatványozottabban nyilatkozik költői munkájában. Könyvtárakat buvárol össze, hogy eposzainak megadja a történelmi, az epikai hitelt. Mint költő is alapos, lelkiismeretes munkát akar, neki „tégla kell és mész" az építéshez, nem tud csak úgy a levegőbe dolgozni.

Egy világ választotta el a fantáziának azoktól a bűvészeitől, akik egy ötletszikrától felgyújtva percek alatt csodálatos francia kastélyokat varázsolnak a levegőbe, szappanbuborékból csillogó iégvárakat,, melyek azonban a legkisebb szellőlegyintésre összeomlanak. Az épületek, melyeket Arany emelt, nem ilyen anyagból valók. Saját vérét, kínos verítékét keverte a malterbe s évek során dolgozott a fundamentumon. Művei várszerű benyomást tesznek a szemlélőre. Mint a Sión hegye megállnak, nem ingadoznak. S bámulatos: a költészetnek ezeket a fellegvárait egy gyönge, törékeny idegrendszer hozta létre, egy szellem, mely örökös küzdelemben él az életgondokkal és saját porhüvelye beteges lázongásaival. Idegbaja néha annyira leveri lábáról, annyi szenvedéssel gyötri, hogy — amint egy Tompa Mihályhoz írott leveléből olvassuk: vannak percei, mikor szeretne elenyészni, megsemmisülni, csakhogy az öntudattól meneküljön. És ugyancsak Tompának írja, hogy volt időszak életében, amikor naponként egy-két sornál nem tudott többet dolgozni, annyira kimerült volt. De azt az egy-két sort mégis megírta. Amint mondotta: „írok nem taps, nem jutalom végett: írok leki nyugalmamért." Honnan vette az erőtlenségében az erőt? önfegyelmező akaratából! S ez akaratot erkölcsi jelleméből.

Ennek az erkölcsi jellemnek egy pár vonását szeretném még vázlatosan felrajzolni, hogy arcképe valamennyire egész legyen. Szerény, mint a Szent Jánosbogár a nyári éjszaka pázsitjában; csak a fé