Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dóczy Jenő: Arany erkölcsi világa

zörget? nézz ki, fiam Sára: — Valami szegény kér helyet éjszakára: — Mért ne fogadnék be, ha tanyája nincsen. — Mennyit szenved úgyis, sok bezárt kilincsen!" — ennél a gyöngéd jelenetnél bibliás embernek vájjon nem jut-e eszébe a Szentírásnak a felebaráti szeretetről tanító ama szép helye: „A ti Uratok, Istenetek szereti a jövevényt és ád neki kenyeret és ruházatot. Szeressétek azért a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomnak földjében." (Mózes v. k. X. 17—19.) Arany a tanításból nemcsak azt írta be elméjébe: „szeressétek a jövevényt is, de az indokolást is megtanulta, hogy „magunk is jövevénye« és bujdosók vagyunk a földön." (Zsid. XI. 13.) Majdnem a biblia szavaival ismétli: „Csak bujdosunk e földi téreken." A bujdosó útja pedig nehéz, keserves út. Sokat kell szenvednie, tűrnie; tűrni és remélni; „remélni egy szebb hazát s benne az erény diadalát"; („hini, bízni s megnyugodni a gondolatban: hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk édes atyja."

Az Istenben való hit, a szeretet, jóság, keresztyén türelem és alázat a fundamentuma Arany ethikájának. De ő tovább épít ez alapra. Tudja, hogy nemcsak hitre, türelemre van szükség az életben, szilárd akarat, erély is kell a moralitáshoz, mert az élet k ü z d el e m.

„Előtted a küzdés, előtted a pálya.

Az erőtlen csügged, az erős megállja.

És tudod az erő micsoda? — Akarat!"

Valami csodálatos paradoxon van abban a tényben, hogy az erő erkölcsi szükségét, az akarat diadalát ép az a költő hirdeti, aki a maga törékeny testével, gyönge idegeivel sokszor roskadozik az életmunka súlya alatt s nem egyszer sóhajt fel: „Merjem-e futtatni gyönge, fáradt toliam? — Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?" De ezt a paradoxont föloldja az a má-