Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dóczy Jenő: Arany erkölcsi világa

sabb célkitűzése. Erkölcsi törvény, a lélek törvénye, mely kigyúladt a költő lelkében mint egy csipkebokorban s ime, egy emberöltő régiségen át is tiszta lángjával messziről lobog felénk.

Dús élte kincse, páratlan művészete, költői gazdagsága, melyet örökül hagyott ránk, szinte elhalványodik morális hagyatéka mellett, mely szelleméből kisugárzik, gyújt és melegít.

A klasszikus eszthetika föl-föltámadó háromsága: a jó, szép és igaz — bonne a legteljesebb harmóniában egyesül. Az ő szemében csak az lehet igaz, ami erkölcsileg jó, kifogástalan s el se tudja képzelni a szépséget, jóság és igazság nélkül. Nem szándékos moralizálás ez nála, hanem a legtisztább moralitás. Az a fenkölt lelkűiét, a megalopsychia, melynek Aristo

teles külön

könyvet szentel ethikájában, a legteljesebb mértékben megvolt benne. Költészetét is erkölcsi energiája táplálja s azért oly nagy költőnek is, azért oly felemelően szép, mert emberi nagyság: jó és igaz, emberséges ember minden körülményben.

Mi az, ami Arany szerint az embert emberré teszi? A felelet rövid: az erkölcsi törvény betöltése. Ember lenni mindég annyit jelent, mint erkölcsi lénynek lenni.

És itt, mielőtt tovább mennénk, meg kell állanunk. Rá kell mutatnunk, hogy Aranynak nem volt valami nagy véleménye a homo sapiens-ről. Tudta hogy: „Az ember önző, falékony húsdarab, mikép a hernyó telhetetlen, mindig előre mász s — harap." — S ha elsöpör egy ivadékat a vén kertész, a halál, az új nemzedék, ha nem is rosszabb, de nem is jobb a tavalyinál. Korok mennek, korok jönnek, de az átlagember csak külsőségekben változik, belső lényege mindig ugyanaz: önző, falánk húsdarab, mely a jobb falatért kíméletlenül támad a másikra; az erős — akár egyén, akár tömeg — letiporja a gyöngét s véres szenvedé