Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-04-01 / 4. szám - Dallos Sándor: Bartók Béla második vonósnégyese

létezése nyilatkozik ki. Fényévek iszonyú messzeséget csendülnek meg. Hangot ad és beszél az ekliptikán futó idő s átjártan, fölajzva és tökéletesen önmaga létére ébredve megérzi az ember, hogy nem idegen elátkozottja, hanem forró részese a teremtésnek, hogy élni a legnagyobb boldogság, élni dicsőség, élni az Isten kívánsága, dicsérete és beteljesedése s hogy az élet és minden üdvözülés lényege semmi más, mint azonosulni a teremtett dolgok lényegével.

★

Felszárnyal az ember és ragyogni kezd: boldog. Ez a zene és ez az evangélium boldogítja. Boldogítja, mert megérzi, hogy Bartók Béla eltüntette az anyag és a lélek egymásra torlódó, egymást fojtogató és egymással ellenségként szemben álló határait, összebontotta egységgé a világot s elvezette az embert a végtelenségig, a végtelennel, a látható és láthatatlan, világ minden titkával való abszolút egyesülésig és abszolút azonosulásig.

Magányosan, a körülöttünk lévő dolgok belső sugárzásától megmondhatatlanul nyugtalanítva jártunk eddig, legtisztább és legistenibb perceinknek nem volt elkiáltható hangja, Bartók Béla most egyszerre megoldotta az emberi szív nyelvét, megnyitotta az élet hallását a természet felé. Az ő zenéjében szólni kezd a kozmosz, a nagy és eddig áttörhetetlenül ellenséges burok fölreped és egy csodálatos világba kerülünk, ahol lényegileg nincs elkülönülve semmi, egységes hangja van mindennek, a meztelen protoplazmák egymás testvéri lényegétől ittasan vonzzák egymást. Találkoznak a lét minden pillanatában, kicsurrantják az isteni fluidumot, melynek zamatétól egyszerre telt lesz testvérrel a világ, emberré lesznek a dolgok és az ember a dolgok nagyszerű titkainak részesévé. A teremtettség tiszta állapota Bartók Béla zenéje, ahol egymásból szakadtán minden rokon és egymás szavát boldog reszketéssel minden érti meg, az ember kábúlt kéjjel tud járni a felszabadultság izzó fényességében s boldogan mutat rá a környező életekre:

— Te — tudja önfeledten mondani, — te az én régi; testvérem vagy: a fa! Te az én rég elszakadt testvérem: a csillag! Te a szél! Te az áramló illat, amellyel nem tudtam szót váltani! Te az ég kékje! Te a virág csodálkozó, fehér nézése! Te a hegyek éneklő haj