Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Szombathy Viktor: Az új Madonna
lyogva hallgatták jóakaratuan. Csak a jó Anzelmus prior úr jött ki néha hozzám a fák alá és bíztató szavakat mondott, nem hagyott csüggednem soha. Tudom azt is, hogy két testvérünket az a gondolat vezérelte sétaútjain felém, hogy a leány csinos arcában gyönyörködjenek. Mert szép is volt. Halvány arca fölött vastagon fonott haja, kedves mosolya, arcán békés vonások s a szeretet kifejezése, amint a gyermek fölé hajolt. Néha magam is hosszabban felejtettem rajta tekintetemet, mint illett volna. Az első napokban alig szóltam hozzá, ámde pár nap múlva, mikor a kép körvonalai élesedni kezdtek, ártatlan kérdéseket intéztem hozzá, amelyekre ő értelmesen felelt. A hangtalan unalmat űztük el aztán, lassankint bizalmas ismerősökké válva. Végre egyszer, nagy merészséggel megkérdeztem, amit napok óta szinte a nyelvemén hurcoltam már: — Gondolsz-e néha gyermeked apjára? Ijedten rebbentek meg szempillái. — Nos, mondd csak bátran! — Igen... — Vissza fog jönni hozzád egyszer? Könnyek peregtek végig az arcán. — ígérte... Csáky urammal szállott hadba, Ígérte... — S te hiszel neki? — Hinnem kell, mert ebben élek! Letettem az ecsetet s szembenéztem vele: — Bántottak? — Sokat szenvedtem, szent atyám... Már majdnem kitagadtak, ha te nem emelsz fel engemet... Zokogott csendesen. Vállait megrázta a sírás, szerettem volna hozzámenni, hogy simogató vigasztalást nyújtsak neki... Magához szorította gyermekét s így szólt: — Ha ez nem volna, már én sem élnék. Vigasztalnom kellett volna, de nem jött ajkaimra szó. Nagy fájdalom ejtett foglyul s őszinte részvét, amit szavakba önteni nem lehet. Csak álltam fölötte hangtalanul s azt szerettem volna, ha valami különös isteni erővel úgy megvigasztalhatom, hogy soha többé ne bánkódjon s a mosoly örökké ott hintse rózsáit az arcán. — Reméljük, hogy minden jórafordul, — mondtam neki, tudtam, hogy ez nem vigasztalás, de ő mégis