Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Szombathy Viktor: Az új Madonna
kiérezte belőle azt, amit kifejezni sem tudtam, megragadta kezemet s zokogott tovább. Tehetetlenül állottam ott. Nem vontam el a kezemet, jóleső érzés volt közelében lenni. Úgy álltunk ott egy darabig, végre is gondolhattam, hogy valaki errejártában méltán megbotránkozhatna, lassan húzódtam el tőle, egy kőszékre ültem s a leány sorsán gondolkodtam. S ekkor jutottam annak belátására, hogv én, aki oly bölcsnek, a világi és egyházi tudományokban járatosnak tudtam magam, — mily hiúság! — ennél az egyszerű életnél máris megállottám és semmi eszközöm nem volt hozzá, hogy csak valamivel is segíthetném nyomorúságában. Felfénylett bennem, hogy vannak a világon ezernyi dolgok, amelyek első látásra oly apróak, hogy szinte jelentőség nélkül valók, ám, ha közelebbről vesszük szemügyre őket, segíteni nem tudunk nehézségeikben s állunk előttük gyámoltalanul, mint egy magukra hagyva őket, hadd folyjanak kijelölt partjaik közöit, akár jók, akár rosszak. Részvéttel voltam a leányanya iránt. Hosszasan néztem rá, — magamnak is restellem bevallani, hogy másképen gondolkoztam most felőle, mint Anyám, vagy az Istenanya felöl, különös, megmagyarázhatatlan, soha nem tapasztalt érzés volt ez... Kényszerít, hogy foglalkozzam vele gondolataimban, hiszen munkám legnagyobbikában mintegy segítőtársam lett. Megdöbbentem. Nem! Nem szabad, hogy eddig ismeretlen és gondosan távoltartott érzések váljanak úrrá bennem s hogy én a legközönségesebb földi vágyak rabjává legyek. Halántékomon lüktetett a vér. Mélyen széoveltem magam, hogy csak egy pillanatig is gondolhattam ilyesmire. Felállottam. A nap a felhők mögé buvott, távolról mintha mennydörgés hallatszott volna, a hegyekén túl. Kiszáradt torokká! mondtam neki: — Eső lesz. Menjetek haza ... Felemelte a tekintetét: — És, ha holnap is? — Akkor nem festünk, — mondtam, majdnem boldogan, mert így reméltem azt, hogy nem kell vele gondolnom a nap minden órájában. Másnap valóban esett még. Zúgtak a fák, hatalmas ágak törtek ketté, a hegyekről piszkossárga patakok ömlöttek s Jacobus testvér szép virágai vízben áztak. Szürke felhők ülték meg az eget.
